Ó Oxigén, ó én éltető erőm,
Te vagy az éltetőm és a megmentőm.
De a halálom is Te vagy, attól félek,
mikor éjszakákon át, lélegzek.
A nappalok másak, néha vidámak,
de azok a levegőtlen, fojtogató' éjszakák,
akkor minden, teljesen más.
De, mindig jön a reggel, én pedig
újra lélegzek szaporán tovább,
és napközben igyekszem feledni,
az Oxigén nélküli éjszakát.
A fejemben, őrzöm annak a gondolatát,
hogy a levegő felém nyújtja majd,
megmentő karját, és egyszer éjszakára is,
elég Oxigént ád.
Amíg ez az idő eljő, mert eljő!
én beosztom a levegőt, és várom,
türelmesen várom, azt az időt.
Megjegyzés:
( Bartók Emerencia)
2010, május 27.