Szétmállott, mint a víz-habokból halászott levelek, elpergett hangtalan, akárha üveg-börtönből szabadult sivatag lenne, amely némán növekszik a hatalmas égtájak perzselő pólusai felé.
Az álom salak-kezébe gallyakat csúfító görcs állott, és a buckák váltakozó méreteihez igazítva lobbanó érzékszerveiben a türelmetlenség lángjait, egy meg nem születhető óceán fogyatkozó eső-könnycseppjeibe zárta a hanyatló tekintetek metszéspontját.
Szétmállottak, és többé nem simultak torony-alakzatba az elátkozott kövek. A lehántolt gondolatok illatos szabadságát bekebelezték az üveglapokra sóhajtott pára-kontinensek. Az emlékezés óráit öntudatlan akarat vezérelte mozdulatok őrölték porrá a földre görnyedt testek alázat-súlytól mélyülő medencéiben, s a távolság óráit lassan elfedte a keserű hamu…
A hontalan hantok letaposott áhitatában édes-keserű kín-bogyókat termettek az élet tövis-bőrű bokrai, s mint az elemek nagyságához menekülő lelkek, önnön fájdalmuktól eltelten, hontalan csillagok száguldottak át az éteren, hogy felégessék a szürke alkonyok homályos erdejét és felszárítsák a harmatot verejtékező hajnalokat.
Lengedező lámpás-vallomás követte földöntúli hűséggel a hullámok vad mozdulatait, s a szirtekre kúszó tenger-csápok lassan felfalták az életbe kapaszkodó holtak kéznyomait.
Álom-szigonyok fúródtak a felszínhez tapadt testekbe, s a zöldesen derengő hajók áramvonalait megtépdesték a felszín alá száműzött holdfény alaktalan vadjai.
… ugye Te is hallottad azt a szomorú, ólomsúlyú sóhajt az éjszaka mélyéből, a kitárt karú öböl felett…?