Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A fekete chevrolet

, 289 olvasás, Adelaine_Soul , 0 hozzászólás

Ezerszín

1. The butterfly effect

(1.)

Ma is felébredtem. Álmosan pislogtam a felettem lévő plafonra. A tenyérnagyságú penésztelepek lassan utat találtak egymás felé, kezdtek egy nagy, egységes folttá összeállni. Akár egy család. Hihetetlen, mennyi ostobaság juthat eszébe az embernek. Lesöpörtem magamról a vékony paplant, majd felültem és körbepillantottam.
Ugyanabban a bútortalanul lévő, üresen kongó lakásban voltam, ahol tegnap este is álomra hajtottam a fejem. Minden éjjel a földre hányt, nyúzott matracon fekve azt kívántam, hogy bár ne nyitnám ki többé a szemeimet. Bár érne véget ez a nevetséges színjáték, amit az emberek életnek neveznek.
Lemondóan sóhajtottam és lábra álltam. Az alant elterülő kőpadló az éjszaka alatt teljesen kihűlt. Nem volt pénzem fűtésre, a ruháim és az ágyneműim jelentették az "otthon melegét". Szinte futva haladtam a fürdőszoba felé, a kopott járólapok fagyos karmai fájóan martak bele a talpamba. Csakhamar el is zsibbad az ember lába, ha sokáig ácsorog egy helyben. Megkönnyebbülten ugrottam a kád előtt heverő elnyűtt szivacsra, amit egykor fürdőszobai szőnyeg néven emlegettem. Ránehezedtem a mosdókagyló széleire, majd lassan felemeltem a fejemet és belenéztem a tükörbe. Egy sápadt, beesett arcú, vékony egyetemista nézett vissza rám. A szemeim fakón ültek a gödreikben, az alattuk lévő hatalmas, sötét karikák pedig tökéletes kontrasztot adtak nekik. Fáradtan sóhajtva túrtam világosbarna hajamba. A vékony, világos szálak utat törtek az ujjaim között, ívesen szállva görbültek a homlokom elé. Ahogy így álltam, valószínűleg egy heroinfüggőhöz lehetett volna leginkább hasonlítani. Sokszor gondolkodtam pár éve még, hogy az egyetemi oktatóim azt gondolhatják, tudatmódosító szerekkel élek. Mára már nagy ívben teszek rá, hogy ki mit gondol rólam. Elszigetelődtem a világtól. Egy hatalmas falat emeltem magam köré, amely megóv a külső hatásoktól.
Percekig bámultam magamat a tükörben, majd nekiláttam a fogmosáshoz. Reggelente átlagosan negyed órát pazarlok a tisztálkodásra. Megmosom az arcomat, ha van meleg víz, akkor gyorsan meg is fürdök. Közben persze a folyóügyeimet is letudom.
Megnyitottam a vizet, amely a csapból rögtön jéghideg áradatként kezdett el folyni. Összeszorított fogakkal mostam meg az arcom, a hűvös víztől ugyan csak még inkább fáztam, de legalább felébredtem. Megráztam a fejem, majd a kádhoz léptem, amely közvetlenül a mosdókagyló mellett állt. Megnyitottam a csapot, ám a hangos, hörgésszerű szörcsögésen és pár rézszínű vízcseppen kívül más jelét nem adta, hogy valaha működőképes lett volna. Szitkozódva löktem el magam a kádtól és vettem a szobám felé az irányt. Visszasétáltam a matrachoz, amely ágyként funkcionált, majd a takaróra léptem, hiszen a kőpadló még mindig nagyon hideg volt. Az "ágy" melletti halomból kihalásztam egy fekete inget és pulóvert, valamint egy kissé kopott, sötétszürke farmert. Találtam a sarokba hányva két fekete zoknit, azokat is felhúztam. Kisiettem a konyhába, majd felkaptam a rozoga asztalról a mappáimat, a rajzeszközeimet, és a bejárathoz siettem. Késésben voltam, mivel pár napja tönkrement az ébresztőórám, nem keltem fel ma sem időben. Felhúztam a cipőimet és a holmijaimmal együtt kivágtattam a lépcsőházba. Miután bezártam az ajtót, szapora léptekkel kezdtem el lefelé haladni. A lépcsősor mintha a végtelenségig kígyózott volna lefelé, úgy éreztem sosem érek a végére. Morogva ugrottam át az utolsó négy fokot, majd ügyetlenül földet érve ugyan, de rohanni kezdtem az iskola felé. A csípős, őszi szél mintha gátat akart volna elém vetni. Erősen fújt, lecibálva a fák lombjain csüngő megmaradt leveleket is. Teljesen átfáztam, dideregve vontam magamhoz a mappáimat, mintha azt remélném, hogy egy cseppnyi meleget is árasztanának.
- Lassan be kéne újítanod egy kabátot! - morogtam magamnak.
20 perc gyaloglás után végre beléphettem az egyetem kapuján. A nadrágom szára csupa víz volt, a cipőm is beázott. (Az út, amin ideáig jöttem, az egész városban a legnagyobb pocsolyákkal büszkélkedhetett.) Mélyet sóhajtottam és elindultam az előadóterem felé, ám egy nagyobb víztócsában elcsúsztam. Nagy csattanással értem földet, a ceruzáim, ecseteim és a mappáim mind szanaszét hullottak. Úgy feküdtem a padlón, mint akit az imént keresztre feszítettek. A fejemet fogva nyomtam fel magam ülőhelyzetbe.
- Áúh… - motyogtam, majd négykézlábra álltam.
Most már nem csak a nadrágom, hanem a pulóverem is csurom víz volt. Átkozva a mai napot, magamhoz vontam a mappáimat. A külső borításon sötét foltok éktelenkedtek, ám a benne lévő papíroknak semmi bajuk sem volt. Kissé megnyugodtam, négykézláb mászva gyűjtöttem össze a szanaszét heverő ceruzákat, ecseteket. Már majdnem az utolsó is megvolt, mikor erős lökést éreztem oldalról. Kibillentem az egyensúlyomból és a földre zuhantam. A kezemben lévő holmik ismét szanaszét gurultak a márványpadlón. Morogva pillantottam az engem ért lökés irányába, és azt az ember pillantottam meg akit a legkevésbé sem szerettem volna.
- Mi az kis herceg, már a járás is nehezen megy? - röhögött fel a fölém magasodó fiú két barátja társaságában.
Ez a nagyra nőtt behemót, aki Douglas Tucker névre hallgatott, annak az Andrew Tuckernek volt a fia, aki az egyetem egyik fő támogatója volt. Állandóan itt lebzselt a rókaképű férfi, tőzsdecápa lévén rengeteg pénze volt. Négyezer dolláros öltöny, ezerötszáz dolláros patyolatfehér ing, ötszáz dolláros mintás nyakkendő, és egy eredeti krokodilbőrből készült félcipő. Úgy festett, akár egy hollywoodi filmből kilépett maffiózó. Hozzá képest a fia egy őstulok volt. Míg apja 180 centivel, szőke hajjal, kidolgozott testtel, tekintélyt parancsoló küllemmel volt megáldva, addig a fia egy bamba képű, vörösfejű, hihetetlenül ostoba hájhegy volt. Vélhetően az anyjától örökölte a nem kimondottan kellemes látványt nyújtó tulajdonságait. Megvetve bámultam a fekete gombszemekbe.
- Mi az csontváz, megkukultál? Elvitte a cica a nyelved? - röhögtek fel ismét Doug rendkívül gúnyos hanglejtése hallatán.
Legszívesebben felkaptam volna az egyik ceruzámat és a szemén keresztül az agyába döftem volna. Gyűlöltem az ilyen embereket. Felsőbbrendűnek érezték magukat mindennel és mindenkivel szemben. A gyomrom felfordul az ilyenektől.
- Ha az imént hozzám szóltál, nem, tudok beszélni - jelentettem ki higgadtan.
- Némmá' ez beszólt neked! - bömbölte orrhangon a gombszemű mellett álló hústorony.
Ez volt a másik, amit gyűlöltem ezekben. A nagyok mind bandába verődtek és rendszerint az olyan, egyedül flangáló, látszólag védtelen egyénekre szálltak rá, mint amilyen, jelen esetben, én is voltam. Doug elismerően bólintott, majd körülnézett. A földszinten egy ember sem tartózkodott, ideális volt a helyszín a "megtorlásra". Fejével a mellette álló gorillák felé biccentett, mire azok kidobóember módjára mellém léptek, és a karomnál fogva felemeltek. Doug méltóságteljesen lépett elém, majd a zsebembe nyúlt és kihúzta a tárcámat. Szemügyre vette azt a pár dollárt, amely lapult benne, majd kihúzta az egyik zsebecskéből a személyigazolványomat.
- Henry Autumn? Mint valami rossz buzi! Nem csak a fejed, még a neved is gáz! - hagyta el egy hangos horkantás a száját.
Nem tettem ugyan semmit, dühített, hogy ennek ellenére belém kötött. Valószínűleg már előre kipécéztek maguknak. Szívem szerint szájaltam volna vele, viszont néhány pillanat múlva megértettem, hogy miért nem szabad incselkedni a nagyokkal. Doug teljes erejéből gyomorszájon vágott. Acél ökle olyan lendülettel fúródott a hasfalamba, hogy a testemet egy gyenge szivacshoz lehetett volna hasonlítani. Nagyot nyögve görnyedtem előre, a lábaim megremegtek és felmondták a szolgálatot. A két gorilla, széles vigyorral a képükön, elengedte a karomat, én pedig rögvest a földre zuhantam. Összeszorított szemekkel húztam fel a lábaimat, majd szorítottam a tenyereimet a hasfalamra.
- Figyelj rá, hogy kinek az útjába állsz milédi, mert legközelebb nem úszod meg ennyivel! - sziszegte a gombszemű.
Társaival hahotázva rúgtak belém egy utolsót, majd néhány "adj egy ötöst" kíséretében a fenti irodák felé vették az irányt, hogy a rókaképű férfi újabb köteg bankót csúsztasson egyetlen Dougyja zsebébe.
A szám szélén vékony nyálcsík húzódott. A torkomban valami kaparni kezdett, a szemeimet egy láthatatlan kéz akarta kivájni a helyéről. Úgy éreztem mentem elsírom magam, ám ehelyett ráharaptam a nyelvemre. Azt mondják, ha az ember fájdalmat érez, azt csak egy még nagyobb fájdalommal tudja semlegessé tenni. A magam okozta fájdalom pedig, számomra nem is volt az. Inkább amolyan sajátos kéjérzetnek nevezném. Bejött a dolog, némi örömmel konstatáltam, hogy a sajgó fájdalom lassan tompulni kezdett. Néhány percen belül már volt annyi lelki erőm, hogy talpra tudjak állni. Magamhoz húztam az átázott mappáimat, szerteszét heverő ceruzáimat, ecseteimet, majd néhány másodperc tétovázás után az előadóterem felé vettem az irányt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Adelaine_Soul
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 214
Regisztrált: 3
Kereső robot: 25
Összes: 242
Jelenlévők:
 · alfabata
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1528 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz