Alkony-bárddal csonkolt fenyők remegve éledő torzói táncoltak a mélységes éjbe merülő dombok gerincén egyensúlyozva. A csillagok fény-fonalait széthordták az éjjel szorgos pókjai, és bársonyos szarkofágot fontak belőlük a haldokló napnak, majd fonnyadó viasztestét némán átnyújtották a megmásíthatatlan Idő hallgatag révészének, hogy végtelen útra bocsájthassa a Múlt fodros felszínű óceánján. Festmény-viharok langyos esőillata terjengett az égi mezőkön, és a holt vágyak kavargó hamvait magához ölelte a hallgatag Hold…
A remegő testek verejték-gyöngyökkel ékesített áramvonalán végigszánkázott egy jéghideg érintés, és a tűnékeny boldogság sír-sötétjébe ámított szemek hazug megnyilatkozásainak könny-permetes látomásaiból poros keretbe záratott hamvas emlékek csalóka manifesztációja tépdelte a Nyugalom bordó szirmait. Oh Ozirisz! Haldoklásod fönségessége mögött az élet ígérete pulzált a soha el nem múló Álom üstökös-bordái közé záratva. A Titkok mocsarába merítkezett a lét-ketrecből menekült élet, és látván hamis tükörképét: az átléphetetlen határok fekete magányában rekedt gondolatok totemoszlopára fonta smaragdzöld borostyán ujjait.
Arctalan fantom-alak állt, szótlan komorsággal palástolva félelmeit egy szikla-formába dermedt farkas zuzmó-szőrzetű hátán, és tekintetével az éjbe vesző hazugságok távolodó vitorlását kémlelte. A hallgatag erdőségek fenyő-illatú méltóságának ünnepén gyanta-kristályokba suttogták szavaikat az eltévedt, magányos lelkek, és a táj felett repülvén kövér baglyokká lettek a súlyos gondolatok.
Majd az alak lesöpörte homlokáról egy hazug nappal elátkozott méregcseppjeit, és földre borulván csókkal köszöntötte az Éjfél démon-hintóban érkező asszonyát…
Megjegyzés: Ozirisz: meghaló és feltámadó egyiptomi isten, a halottak birodalmának uralkodója, az emberi cselekedetek bírája, az örökké megújuló természet és élet megszemélyesítése.
Online látogatók:
Látogató: 158
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24 
Összes: 182
