Fohász-éhségtől kongó harangok néma sóhaj-fogai szántották végig a december fagyos emlékét szétszaggató tavaszi szellők nárcisz illatú nyugalmát. A rothadó felejtésbe döngölt avar felett, a zöld színű rügy-szemölcsök duzzadó életerején átsuhanva, egy komor kőhalom patakká álmodott könny-permetében, mesés szivárvánnyá bomlott a hófehér fény.
Odébb, egy magányos kéztől származó betű-folyam kéklő vércseppjei, forrongó vágytól hevülve, szent nászban egyesültek a zöld fűszálak áttetsző harmat-sisakjaival. Rég eltűnt virágok gyökér-szakálla között széles járatokat rágtak az elmúlás rút férgei, és nesztelen siettek a föld alatti ösvények rejtélyes kanyargásához igazítva lomha mozgásukat, hogy egy örökös némaságba taszított élet energiáit fölszabadítsák a fonnyadó hús gyűlölt uralma alól.
Majd lassan, szinte észrevétlenül megfagyott az Idő… De rögvest felbukkant éj-habjai alól a Hold, s nagyszerű álmoktól forrongó fényét széjjelszórta a világban.
A jég-percek lassú olvadása bánat-pocsolyákba gyűjtötte a megalkuvás kórságától szétrothadt virágszirmokat, s a Véletlen törvényeinek engedelmeskedő mozdulatokat csillag-rubintos szelencébe zárta az önkényes elmúlás…
Online látogatók:
Látogató: 104
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20 
Összes: 125
Jelenlévők:
