Hiányzol!
Tudod?
Hiányzol!
Most.
Mindig.
Érzem, hogy hiányzol.
Egyszerűen csak hiányzol.
Érted?
Hiányzik a hangod.
Hiányzik az illatod.
Hiányzik az ölelésed.
Hiányzik ahogy nézel.
Hiányzik ahogy unottan tekintgetsz valamerre.
Hiányzik a mosolyod.
Hiányzik a szemed.
Hiányzik ahogy a lépted koppan.
Hiányzik ahogy érzem hogy mellettem vagy.
Hiányzik hogy nem bújsz hozzám.
Hiányzik ami voltál.
Hiányzik aki voltál.
Hiányzik minden.
Hiányzol!
Most!
Mindig!
Érzem, hogy hiányzol.
Egyszerűen, csak hiányzol nekem.
Nekünk.
A lelkemnek és a szívemnek.
Hiányzol.
Hiányzik minden.
Tudod?
Hiányzik, ahogy rám nézel.
Hiányzik.
Hiányzol.
Nekem.
Nekünk.
Érzed?
Elveszítettem.
Elveszítettelek téged.
Elveszítettem mindent ami fontos volt.
Az eszem.
A szívem.
A lelkem.
A szavakat.
Elfelejtettem.
Nem emlékszem már rá.
Hiányzik ahogy szólsz hozzám.
Ahogy becézel.
Ahogy velem vagy.
Hiányzik.
Elvesztettelek.
Most.
Mindörökre.
De ugye érzed, hogy hiányzol?
Ugye érzed?
Tudod?
Érted?
Hiányzol.
Elfelejtettem a szavakat, amiket mondtál.
A pillanatokat mikor velem voltál.
A percet, mikor velem nevettél.
Elvesztettem ami fontos volt.
Ami te voltál.
Ugye tudod, hogy szeretlek?
Ugye tudod hogy hiányzol?
Ugye tudod?
Most már örökre elvesztettelek.
Tudod te is… ugye?
De hát minek kérdezem.
Hogy is tudnád.
Nem veszítettelek el.
Soha nem voltál enyém.
Nem hiányzol.
Soha nem néztél felém.
Nem felejtettem el.
Soha nem lesz közös pillanat.
De én még tovább álmodozom a fák és csillagok alatt.