Magasan a nap, lábam mind mélyebben,
s valami szakad,
valamit szakít
az erdő-mélyi hang a tavaszi szelekben.
Én úgy hozzádnőttem már,
ahogyan csak
a folyóparti fák
kúszó gyökerei fonódhatnak össze
a vízmosta medrek könnyező falain.
Csak sóhajaim ne bántanának,
bennük emlékeim,
s az alkonyba hajló rügyekkel telt ágak
látnának még fényt,
sosem múló ékes szeretettel.
Napom hol vagy, ha nem érlek el?