Ott ül a koronájukat fosztott fák
szívében a pusztult világ,
fagyöngyök között
csupa szétszakadt idegen tárgy,
kerekek fent az ágakon,
lent a géptest széttört darabjai,
megtépett, ing, kabát…
Pörére vetkőztet,
bőrömet borzolja ezer kilométerről
az ember-kín szaggatott lihegése.
Öklömbe harapok fájdalmamban.
Vigasznak kevés a sírás,
a dadogó
szitkok sem segítenek.
Vacogva keresek fogózót,
de agyam üres, hiába kutatok
a szavak között, a hűtlen értelem
nem segít.
Szemem lezárom,
ha már az áldozat nem én vagyok,
hagyom könnyem lefolyjon arcomon.
Hiszen testvéreim voltak,
mint azok,
kiket a kaukázusi parancsa likvidáltatott.
Némán ült a rovar vékony szája fölött,
amikor intett,
s mozdulata halála lett
tízezreknek.
A végrehajtók nyomát a fű rég benőtte,
de tettük emléke évtizedekig rejtőzve,
a kollektív emlékezetbe
marva megmaradt.
Bárcsak sohasem történt volna meg
az az eszement gyilkolás.
Bárcsak sohasem jött volna el ez a nap,
mikor az idő finom ujjai közé vette a percet,
két sík az erdei tömegsírok felett egybe csúszott,
zuhant az érc-madár
a térképen bejelölt foltra, és a
túlélők maguk is áldozatokká váltak,
lángok szörnyű szárnyán szálltak,
füsttel keverve el a múltat,
hogy csatlakozhassanak
az égben menetelő tisztek néma seregéhez.
Most millió fohász forrasztja egybe
a térdre hullt nemzetet.
Imát mormoló hangjukat idehallom.
… Eléri szám a só,
a gyász ízét ma még őrzöm,
de nem tudom mit hoz majd még
nekünk a holnap,
hiszen a bocsánatkérés
elmaradt.
Megjegyzés: 2010 április 14.