És megnyílt a fellegeknek kapuja…
s a magasságok legfelső fokáról
előlépe az végzetnek szent angyala.
Néma csend után vad vihar támadt
s az embernek fiát földanya mérge
taszítá a bűnöknek torkába vissza,
hol a vadak s szörnyek lakoznak.
A vízbolygóba tévedt anyagi lét
megmozdult e villámló csapásra
s elmozdult az úrnak ágyékában.
A csend maga után húzta az álmot
s mint az életért rezzenő harmónia
tért nyert az időnek fogságában
és megnyilatkozott az elemekben.
Hosszasan hallgattak a fények
s a sötétség a matériában rejtőzve,
álnok villogással, csábító lényeket
tükrözött a felszín árnyékára.
S mikor ébredni kezdett a lét
s az angyalok búcsúzni akartak,
a lények kinyíltak bódító fénnyel
s illatozva gyönyörré változva
ítéletet mondtak az alkalomra.
A fények csak megtörtek és fájtak…
A mentális valóság álomba zuhant
s mint néhai ébredő, föl-föl sóhajt.
Ilyenkor megáll az idő egy pillanatra
s néhány évezred dallamát átzengve
újabb kísérletet indít a végtelenbe,
hogy a fényeket megtisztítva
hazatérhessen békés otthonába.
Online látogatók:
Látogató: 155
Regisztrált: 1
Kereső robot: 18 
Összes: 174
Jelenlévők:
