Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Libikóka

, 461 olvasás, tengerszem , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

Kezdetben vala az "átkos rendszer", melynek szigora jótékonyan eggyékovácsolta az ország jövőjéért aggódó embereket, akik töretlenül bíztak abban, hogy "Lesz még egyszer ünnep a világon!". Aztán váratlanul megroggyantak az önkényuralmon alapuló rendszer tartópillérei, és felsütött végre az annyira várt szabadság sugara. Teljes odaadással, egy gyermek naiv akarásával vetettük bele magunkat a harcba, s a munkába. Senki sem akart akkor még"főnök"lenni, rangot szerezni, vagy hasznot húzni a közös összedolgozásból, csak tette mindenki a dolgát, erejéhez és tehetségéhez mérten. Pedig senki sem biztatta, egyszerűen csak úgy érezte, hogy neki ott van a helye az élbolyban. Azonban a munka első "megszervezése"után már előkerültek a régi-új főnökök és főnököcskék, akik, más köntösben ugyan, de a régi, általuk jónak ítélt cselekvéseket és életformát erőltették rá az új világra. Csoda-e, ha ezután a kezdet lelkes harcosai lassacskán kezdtek lemaradozni, mert úgy érezték, hogy ez már"Ebek harca egy konc felett". S ez nem tett jót senkinek, hiszen olyanok foglalták el a helyüket, akik szerettek ugyan politizálni, csak éppen szemernyit sem értettek hozzá. Jobb esetben végül maguktól is rájöttek alkalmatlanságukra, s félreálltak, de maradtak a porondon elegen, akik elhitették magukkal, hogy mivel párthű mamelukok, jó vezetők is lesznek. A fő az, hogy a tűz, pontosabban a húsoskondér mellett lehessenek. Pedig a világ már régen túllépett rajtuk. Úgy jártak, mint annak a katonai egységnek a parancsnoka, amelyik éppen egy adott tűzérségi feladat végrehajtását gyakorolja a lőtéren. Feladata: ágyúval kilőni egy fából készült tankot. Ám a lövedék még csak meg sem közelíti a célpontot. A parancsnok szégyenkezik és dühöng, mindennek elmondja a katonáit. Végül, többszöri póbálkozás után, ő is elvéti. A közelben békésen legeltette juhait egy juhász. Amikor már eléggé kiszórakozta magát a tüzérek bénaságán, odament a parancsnokhoz, és arra kérte, hadd próbálkozhasson ő is. Az ezredes kínjában már csak nevetni tudott az ajánlaton, de végül, minden-mindegy alapon, beleegyezett a dologba. A juhász ekkor ledobta a hosszúszőrű bundáját, szakszerű mozdulatokkal beállította az ágyú irányzékát, célzott, lőtt, és a célpont ripittyára tört. A katonák, de főleg a parancsnok, miután magához tért az ámulatból, megkérdezte a juhászt, honnan ért így a lövészethez, ám az csak titokzatosan mosolygott. Az ezredes ekkor baráti-bizalmasra vette a figurát:
- Nézze, kedves bátyámuram! Nekem elmondhatja, mi a titka, ugyanis megmondom kendnek őszintén, hogy néhány évvel ezelőtt még én is juhász voltam, mint most maga.
A juhász erre valóban megenyhült, és bizalmasan közelebb hajolt:
- Akkor megsúgom magának, hogy néhány évvel ezelőtt én még tűzérezredes voltam, mint most maga.

"Sic transit gloria mundi".

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: tengerszem
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 329
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24
Összes: 353

Page generated in 0.3045 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz