Egy fiatal lány verseit olvasom
és nem tudok betelni velük,
mert nem a szememmel olvasok,
nem is az agyammal.
A lélek is kevés már ide.
Jó lenne sírni, mert azt hiszem,
akkor megkönnyebbülnék,
de tudom, utána még nehezebb lenne
Most csak fojtogat, de akkor, a sírás után
rátenné a kezét a fejemre a Gonosz,
nem rosszakaratból,
csakúgy barátilag,
és addig nyomna, és addig nyomna le,
amíg összetörne bennem valami
nagyon fontosat, mint mikor
eltaposunk egy frissen kinyílt virágot.
Úgyhogy nem sírok.
Tovább pakolgatom a semmit,
egyik napból a másikba.