Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Világvége? /2. rész/

, 482 olvasás, quentin , 4 hozzászólás

Ezerszín

A dolgok ezen a napon az Alsó-Mályvapüspökitől mintegy 7100 kilométerre, a kicsit nagyobb településként ismert New Yorkban is kulminálódni kezdtek. Abban a percben, amikor szottyos Jóska bátya dél magasságában visszatért a közeli kisvároska jól felszerelt boltjába tett útjáról, ahova biztos, ami ziher alapon, fájdogáló és lüktető "sejhaja" ellenére mégiscsak elkerékpározott vadonatúj kutya-etetőtál, itatókancsó, 3 féle kutyakaja, bolhanyakörv és vitaminkészítmény beszerzése céljából egy – a nagy almabéli Central parkhoz közeli rendőrőrsre felettébb ideges ifjú ember lépett be. Vagyis… nem is igazából belépett, hanem bezuhant az őrsre. New York - mint tudjuk - soha nem alszik, mégis volt egy ember, aki épp aludt.
Ez az ember Jimmy Hendrix őrvezető volt, aki történetesen pont ezen az őrsön teljesített szolgálatot, amit meglehetősen sajátságos módon úgy értelmezett, hogy az óránként 8 és fél dollárjáért hajnali 6 órakor bizony jár még neki egy kevés, ám annál mélyebb és pihentetőbb alvás. Jimmy épp álmodott. Álmában tündibündi kiscica volt, hatalmas, göndörre pöndörített bajusszal, elálló, cirkás fülekkel, és édesen álmodozó, mégis hiúzként figyelő tekintettel, aki kicsivel korábban a kamrában tett lopakodó üzemmódú egérvadászat közepette beleesett a nagymama színültig telt, hatalmas tejszínes táljába. Ennek eredményeképpen az ajtón bekellemetlenkedő, melegítőbe öltözött, amúgy is roppant zilált és ideges ifjú embert /amikor bezuhanását követően felállt és összeszedte magát, majd hármat lépett az őrs belseje irányában/ döbbenetese látvány fogadta.
Jimmy ugyanis álmában körkörös nyalogató mozdulatokat tett irdatlan méretű és hozzá teljesen kinyújtott nyelvével. Emellett a nyálát folyatta, olyan lelkesedéssel, aminek hatására az orráról, szája mindkét széléről és füleiről, valamint bal szemöldökéről mintegy 60 centiméter hosszan sűrű és vastag nyálfolyondárok indultak a gravitáció hatására a padló irányába. Arra is tekintettel, hogy az őrvezető az elmúlt félévben arcszőrzetének megnövesztésére adta a fejét, leginkább egy súlyos dysarthriával küszködő dán dog és egy, "A nyolcadik utas a halál"-ból ismert nyákkal borított szörny keresztezéséből a sors különös fintora által létrejött mutáns ősemberre hasonlított. A jövevény a látvány hatására szólni is elfelejtett a döbbenettől. Szájtátva nézte a hihetetlen látványt és hirtelen megvilágosodott. Az a rendkívüli és valószínűtlen sérelem, ami miatt lóhalálában beesett az őrs ajtaján, csak ez első jel volt – konstatálta. Most, hogy a rendőrőrsöt is megszállta a gonosz, minden világos lett számára.
Önmagában felidézte az egészet:
Hajnalban felkelt. Pisilt, aztán felöltözött futószerkójába és elindult. Megtett 2 megállót a metróval, leszállt a Central parknál, feljött a metróból és meg kellett állnia, amikor szeme elé tárult mindaz a gyönyörűség, amit a park tartogathat valaki számára.
Amennyire lehet csend volt, hallani lehetett, ahogy a madarak a parkban csivit-versenybe fognak és mindehhez épp felkelt a nap.
- De hihetetlenül szerencsés vagy, Fred Antonius junior – mondta magának.
A táj aranyba és vörösbe borult, keletről egy felhő kúszott a képbe, amin a nap sugarai elementáris erővel törtek át, játszin lilába, azúrba és narancsba festve az égen kúszó gomolyagot. "Hihetetlenül szép!" – gondolta és futni kezdett. Az utat jól ismerte, így fejét felfelé tartva le nem vette a szemét a látványról. A nap, mint a világ legattraktívabb festőművésze színek ezreit varázsolta elé és minden szempillantás alatt újrafestette az egészet. Futás közben egy szelet csokit vett, elő. Még mindig a felhőfestményt nézte, közben kicsomagolta a csokoládészeletet és az arcába tolta. Aztán laza mozdulattal eldobta a papírt. Ekkor, igen ekkor történt meg az, ami nem történhet meg.
– Hát ez az! – hallotta meg a rikácsoló hangot, maga előtt. Megállt, a hang gazdáját kereste. Előtte állt. Egy csíkos, barna-fekete mókus volt és beszélt. - Eldobtad a papírt, b*szkikám, má’ megint eldobtad! – harsogta a mókus és füttyentett. Ő, Fred Antonius jr pedig állt és nézett, hozzá pedig a száját is eltátotta. A füttyszóra mókusok lepték el a rétet. Fenyegetőn vicsorogni kezdtek és mindenféle válogatott szidalmakat vágtak a fejéhez. Hátrálni kezdett, erre támadtak. Ellepték egy pillanat alatt és a földre döntötték. Apró mancsaikkal csípték a bőrét, húzták a fülét, tépték a haját, bökték, ahol érték és közben sivítoztak. Halálfélelme volt, menekülni próbált. Felállt, elesett. Ez alatt néhány mókus a gatyájába mászott alulról. Sajnos elérték az alsónacit, hozzáfértek a golyóihoz és húzni kezdték a zacsiját. Elájult. Amikor magához tért már nem voltak sehol. Ezután nyílegyenes vágtát intézett az őrs irányába. Most itt áll és ez a döbbenetes látvány, az teljesen egyértelművé teszi, hogy a gonosz megszállta a földet.

Eljött a végítélet! – gondolta és tétovázni kezdett. Talán mégis be kellene jelentenie mindazt a borzalmat, amit a reggeli futás közben a parkban elszenvedett – futott át rajta. Agyában cikáztak a gondolatok. "El innen!" – sikoltozta az egyik gondolat. "Vedd fel a küzdelmet a gonosszal!" – susogta kissé bizonytalanul a másik és ekkor, éppen ebben a pillanatban a sors ismét közbeszólt. Amikor a susogás erősödni kezdett, hogy legyűrje a sikító félelmet – nos, egészen hajszálpontosan ebben a pillanatban Jimmy Hendrix őrvezető hosszúra nőtt hathónapos kunkori bajszából egy szál kiszabadult a többi közül. A szőrtüsző eddigi feszülése megszűnt és a szőrszál meredeken az ég felé indult. Egy mikro-másodpercnyi pillanattal később összeakaszkodott a Jimmy orrából kilógó orrszőrpamaccsal, aminek következtében egy azaz egy azonnali agyi intézkedést kiváltó ingerület szaladt végig az épp a zuhany alól kilépő Csubakkát idéző arcú rendőr agyáig. - "Hapcizni!" – mondta az ingerparancs – és ez bizony keresztbe tett mindennek, ami New Yorkban a végső küzdelem megindításához vezethetett volna. Az ifjú bejelentés tevő épp előre hajolt, hogy minden félelmét és viszolygását leküzdve felébressze a borzalmas, valószínűleg földönkívüli lényektől származó nyákkal borított rendőrt. Ekkor az hátrahajolt kissé, a feltétlen reflexet kiváltó inger hatására, majd elképesztő sebességgel előre /közben a fejének különböző pontjairól alácsordogáló folyadék ellenkező irányban belengett/ és tüsszentett. Ennek következtében Fred Antonius jr arca, nyak, szeme, szája, orra és füle gyakorlatilag eltűnt a közvetlen közelről ráfröccsenő nyáltenger alatt és emiatt elveszítette az önkontrollját. Üvöltve rohant ki az utcára és élete legjobb tempójában rohant, csak rohant a Central park irányába. - Ez nem történhet meg, istenem, ez nem történhet meg! -visongott benne a gondolat.

Pedig dehogy nem!

/ - folytatása következik - /

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 206
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19
Összes: 226
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.145 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz