Illékony betűim ismét ürességet sejtettek,
Megint a semmi az amibe erőt fektetek.
Megint az írás az, miről írni fogok,
Fogva tart, leláncol…
megint csak egy helyben topogok.
S ha ez nem lenne elég, a világ is fortyan hetykén,
Költőpalántáknak nincs helye a legendák magasló hegyén.
Nem én, én nem fogom komor ködbe fojtani emiatt elmém,
Csak még szorítom picit állkapcsom,
mintha minden ott lenne a helyén.
Gond a világgal?… lehet, sőt biztos,
De eredetébe vissza húz, így nem az én kezem lesz piszkos,
Gond a fejemben?… kétségtelen,
De boldoggá tesz, csak azért is, hogy abszurd legyen.
Negyedik versszak, akár egy álom véget ér,
Álmodtam az éjjel, de az álmomban a vér nem él,
Csak remél, akár az álom tulajdonosa maga,
Nem ébred fel, mert ha megteszi, rájön mily ostoba.