"... A tudathasadásos dolog az nagy igazság, de akkora állatság, hogy elfelejtettem. Valami olyasmi, hogy Te szándékosan belekerülsz egy bizonyos állapotba (zenehallgatás közben, lefekvés előtt pl...), amikor igazán mélyen el tudsz gondolkodni és magadba tudsz nyúlni. Na most akkor a szíved legmélyén lévő dolgokat is képes vagy előhúzni -amik pedig általában fájó dolgok - és azokon morfondírozol.
Előjönnek a leggázosabb emlékek is, szeretnéd visszatekerni az időt, hogy megváltoztass mindent, amit akkor rosszul tettél. Azt állapítod meg magadról, hogy egy ügyefogyott, szar alak vagy, akinek sose jön össze semmi. Fölöslegesnek érzed magad az életben. Szeretnéd megváltoztatni úgy a belsődet, ahogy a külsődet. Úgy érzed, senkid sincs. Sírhatnékod van, de tovább jár az agyad kereke. Előjönnek a jó dolgok hiányai. Elgondolkozol, hogy milyen voltál eddig, és milyen leszel ezután. Csak rossz emlékek jönnek elő. Az első, majd a második szerelem. Azt hiszed, hogy mindenkinek csak a terhére vagy és nem érdemes élni. Előjön benned az öngyilkosság gondolata, de annyi józanság még van benned, hogy ezt az ötletet elvesd. Közben megtörlöd a szemed, amelyből időközben elkezdett csorogni a könny. Rájössz, mennyire sok embert bántottál meg, még családon belül is. Eleged van, hogy sose jön össze semmi. Kerekedik a szád, ordítani akarsz a fájdalomtól, de elcsuklik a hangod; már késő, a lelkednek nincs ereje ordítani. Úgy érzed, nincs kire támaszkodni, és nincs mibe kapaszkodni. Mindenkit csak idegesítesz, mindenkinek elege van belőled, mindenki utál, gyűlöl, megvet. Te pedig az életet gyűlölöd tiszta szívedből. Nincs bajod senkivel, csak magaddal. Fojtogat a fájdalom vaskos keze; a könny, a takony és nyál keveréke egyszerre pereg le az álladig, majd tovatűnik. Keresel egy éles dolgot, de legnagyobb bánatodra nincs a közelben semmi. Úgy érzed, hiába próbálsz akárkinek is a kedvében járni, az úgysem fog sikerülni, mert egy balfék vagy. Elkezdesz félni. Félsz az élettől, a holnaptól. Félsz elvállalni magadat, elfogadni magadat. Előjön a szerelem kérdése megint. Mindig az utolsó banánhéjon csúszol el. Úgy érzed, bárcsak meg sem születtél volna. Eszedbe jut milyen nagy ember lehetnél, erre egy kis szaros senkiházinak érzed magad. Elrohansz egy zsepiért, orrot fújsz. Azt hiszed, hogy törékeny, és mivel zúzhatnékod van, hozzávágod a falhoz; de az lepereg onnan, akár egy újabb könnycsepp az arcodon. Kérdezed "Miért, miért, miért pont én?!' Nem hiszel magadban. Fáj a tüdőd, kapkodsz a levegőért. Úgy érzed, elájultál, és mindenki belédrúg még egyet, és még egyet... És még egyet. De ha tehetnéd, te rúgnád magadba a legnagyobbat. Minden fáj, minden kínoz, minden lesújt rád. Olyanok is előjönnek benned, amiket amúgy már rég elfelejtettél. Elkezd veled forogni a világ, és legközelebb reggel arra ébredsz, hogy a könny rá van száradva a szemedre, és érdes a bőr az arcodon..."
2001
Megjegyzés: Régebben leveleztem egy lánnyal, de nem voltam vele szerelmi viszonyban, csak a barátságunk iszonyat mély. egyik hozzá írt levelemből való ez, amit lefénymásolt nekem.
|