nyelvem tilolja, kártolja, fehéríti, a szikrát,
de tévesen most is vörösre fest epezöld helyett
fonalban a szemet szegért ájtat,
zsákba sző és randalíroz,
tudja, félek, lüktet, de végül felgargalizálom
úgy is, lőjetek a fogaimra csillámlásokat,
szirén hangokat csillapítónak,
és én szájtátok, pedig gyökereim tépi,
szálanként csévéli időhatározhatatlan napjaim
majd a százéves végségem
zátonyokat épít a beszürcsölt negyedik dimenzió,
kérdés, van-e, … van, előbb csak tér volt,
majd hét év alatt minden hitetlent bennem lecserélt,
már hiszem a plakkok közötti lélegzetvételt,
pedig orrom alatt kiplakátozták, dugulj el
hullámokat pofoznak ereimben, azok szörfölt
tarajokká versengenek, kakaskodó
szájuk görbül habzóra mielőtt letörnek,
sikló élvezettel borzonganak, a csőbe zárt kéj
teszi deszkára a kilépés a világból tippet,
a vissza nem adrenalint,
és én közben még mindig a fényörömtől védem
az életem, tavaszok nőszirmaira gondolva
ritmustalan a pulzusom, kockázata gordiuszi,
hatosra hajt, vagy gyufásdoboz pöcköléssel
akar tízest, mintha az lenne az erotika,
emlékeim fitymálja, ne tépjek már húrokat, ne
Megjegyzés: (2009.)