Barátom voltál
mégis úgy mentél el tőlem
hogy nem köszöntél –
Ajkad most hiába feszíti szavad
- a ki nem mondott búcsúszó -
meg nem hallhatom.
Pihensz. Arcodon
- mint álcaháló -
a végső nyugalom.
Örökre? Te? Megnyugodtál?
Az nem lehet…
Az nem lehet…
Hát
hiába várom világmegváltó terveid reálissá izmosodását?
Hiába figyelem szemed lázongó villanásait?
Nem izzik rajtuk fény,
csak a tört,
ki nem alakult lázas szenvedély…
- kőbezárt emlékmű, mit elhagyott a szobrász
az első vésőnyom után –
Sohasem mondhatom már el Neked,
- pazarlón löktél elénk verseket, zenéket –
mennyire irigyeltelek!
Téged! A tehetséged!
Hiszen
elmentél tőlem,
köszönés nélkül.
Kezem sem szorítottad meg, pedig
barátom voltál -