Egy kisfiú nagyon szeretett játszani az udvaron. Mindig kicsi kék sapkát viselt, olyan tiszta kéket, mint a legmélyebb kék, és rá a mezők virágai voltak hímezve körbe. Valahányszor elmentek a vásárba, mindig kérte az apukáját, hogy vegyen neki fából készült kicsi galambokat. Nagyon örült az ajándéknak. Aztán leült a ház elé az udvaron egy kis lócára. És addig simogatta, becézgette azokat a galambokat a két tenyere között, amíg mind életre keltek. Dobogni kezdett a szívecskéjük, meleg lett a testük, puha-pihe selyem-toll a szárnyuk. Akkor aztán magasra emelte őket, és elengedte, és a madarak boldogan szárnyaltak a nap felé. Sose látta őket többé senki. Mikor este lett, kijött az anyukája a házból. Kék kendőjén csak úgy ragyogott a milliárdnyi csillag.
- Jézus, gyere be most már! Ideje vacsorázni - szólt, hangjában némi rosszallással.
A konyhában, mint égi lámpás a hold ezüst fénye világított. Halat ettek és kenyeret, olajbogyót és datolyát, bort itták és édes teát. Mikor lefeküdtek az anya átölelte gyermekét, és egymásba olvadt a rét minden virága és az ég ezer szikrázó csillaga. Fejük felett, mint fehér angyalok surrogtak a madarak a hideg egyiptomi éjszakában…