Megtértem hát e helyre, s bár jól tudom, a búcsú perce mindig könny-forrást fakaszt ott, hol a Nap fényes sugarának eleven emlékezete ragyog nyári éjeken, s most mégis, búcsúznom kell, ti legendás helyek, ti nagyszerű lények, ti ész-kohóból fogant különös figurák, hisz’ testem és lelkem oly kötelek fogják a végtelenhez, melyek maradni nem engednek! Ó, ti égre fagyott csillagok! Szánlak titeket és szívem sajnálattal teli, hisz’ - míly gonosz tény - mozgásotok átok, hiszen holt könnyekként a halál óceánja lészen nyughelyetek! Oh, Roland, bár sejthetted volna, mégis vakon bíztál, s most rájössz, végtelen az út! Hegyen, völgyön, vad szirteken át, egyre csak visz, s már magad sem tudod hová! A lábnyomokat majd avarral és sárral befedik szorgos alkonyok, s mi elmúlt, maholnap semmivé lesz, s mi még vár reám, éppen csak alakul. De ajkam nem görbíti bú, szememből nem patakzanak könnyek, hiszen lábaim még erős cölöpök, s mozgásuk a világ végéig vihet! Elmémben a megélt percek gubóiból emlék-pillangók lettek, és egyre csak zsongnak, szárnyukkal agyamat simítják kedvesen. Éj van most, újra, nyugalmat sugárzó baráti lény, Hold-szemével alátekint, s homlokomról lecsókolja a múlt porát. De lelkem fáradt most, Morpheus szívemhez közelít. Búcsúzik hát a jó Roland, kinek a világ csupán egy hatalmas út. Az álom már itt éri őt, de a hajnal még talány. Ha megismernél, s majdan utadba vet sorsom, köszönts baráti szóval, s én viszonzom, de ne marasztalj! Az út végtelen, s én a végtelenben létezem, örökkön-örökké, túl időn és túl minden megismerhető teren. Zárul most az ének, de ne csüggedjetek. Az utak egyszer majd keresztezik egymást, s elmétekben én mindig véletek leszek. De aludj most jó Roland, holnap majd új hajnal tekint reád, s az út, mint az élet, ismét folytatódni fog…
Vége.
|