Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Kiáltásom néma

2010-01-25 11:00:00, 843 olvasás, aranytk, 14 hozzászólás

Csak önnön magamba kiáltom,
mit kimondani nem tudtam sosem.
Bosszúmmá lett minden elhallgatott
szavam – lassan nem ért már senki sem.

Szánalmas, ahogy tűröm a kínt.
Szemembe süt, szinte éget a szégyen.
Egy kaján mosoly rajtam jót derül
– túl vagyok már, nem egy tévedésen.

Emlékek vad fájdalmába fúl a Sorsom:
a konok sérelem újra és újra kövez.
Hát hiába volt minden megbocsátás?
Múltam, mint öngyilkos tőr, lelkembe szögez.

Csak az idő, mi bölcs maradt, s ez a vak hit,
mi csendre int – fojtott haragom már kérges.
Azt bántom, ki szeret, s ki féltve óv!
Ki sebzett, mind másfelé hajóz – vitorlájuk véres.

Az ima egyre keserűbben szól. Köröttem zaj van.
Bágyadt vonó húz valahol egy hegedűt, halkan:
külvárosi temetők felett búsan száll egy dallam.
– Megszületni? – Talán, sohasem akartam.

Indulnék, mennék már! S Utam végét, ha megtalálnám,
letenném kapudban az összes terhet.
Térdre rogyva csak ennyit mondanék:
– Vedd el Uram! Már nem bírtam. Ennyire tellett.


Megjegyzés: 2010. január 24.

Sajgó lélek

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: aranytk
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 3
Kereső robot: 10
Összes: 28
Jelenlévők:
 · galamboki
 · Öreg
 · PiaNista


Page generated in 0.0401 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz