Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Margaret

, 422 olvasás, leguan , 4 hozzászólás

Felnőtteknek

A szokatlanul forró és párás augusztusi éjszaka lassan körbevette a Banksmore kúriát. A bíbor virágú rododendronok boldogan mosdottak az éji harmat hűsítő ölelésében pihenve. A kúria falain fölkúszó borostyánok méregzöld leveleinek vad burjánzásában kövér szenderek pihentek, s mozdulatlan szárnyaikra gyűjtve az álmatlanság keserű pollenjét egy új és tiszta hajnal magasztos érkeztét várták. A kúria komor tornyai büszkén hasították szét a sűrű éjszakát, s egyre csak a végtelen felé törekedtek, bár tudták, céljaikat soha el nem érhetik. Az éjszaka fojtó mozdulatlanságába lassan, mint gyönge vándorok, kósza szellő-csápok furakodtak, hogy magukkal rántsák a virágok bódító illatát az elmúlás feneketlen mélységeibe. A Banksmore kúria ódon, komor falai között, a halhatatlan emlékek gyönyörű táncát csodálva, egymaga feküdt baldachinos ágyán Margaret Banksmore, Jonathan Banksmore felesége, aki terhességének hetedik hónapjában járt. Férje nagyon szeretett volna örököst, mivel Jonathan családja lassan-lassan a feledés és a kihalás szakadéka felé araszolt, így amikor hét hónappal ezelőtt megfogant a legifjabb Banksmore, nagy volt a boldogság a családban és Jonathan szívében egyaránt. A férfi minden jóval elhalmozta feleségét, minden nap apró ajándékokkal kedveskedett élete szépséges párjának. Margaret már-már gyerekes rajongással imádta férjét, és csupán hőn szeretett ura közelségében érezte magát igazán boldog és szép asszonynak. Úgy vélte, ez az Ő sorsa, ez az Ő küldetése, hogy testének óvó burkában hordja ennek a nemes családnak legifjabbik tagját, akit majdan Jonathan Banksmore Jr. névre kívántak keresztelni. Margaret fehér csipkés hálóingjében feküdt a mívesen faragott tölgyfa ágyban, s a nyitott ablakon át figyelte, amint az égen ezüstös érhálózattá sokasodnak a vad és zabolázhatatlan villámok. Mélyen belül, a lelke legmélyén, lassan folyadékká olvadt a mozdulatlan jég-tömegbe fagyott rettegés, mert Margaret szívből gyűlölte a viharokat, rettegett a villámlástól és az egyedüllétet sem tűrte túlságosan jól. Egyre türelmetlenebbül szólongatta férjét az éjszakában, várva, hogy Jonathan benyisson az ajtón, szorosan magához ölelje, de csupán néhány hangosan reccsenő villám felelt hívó szavaira, és ezek a válaszok lassan, nagyon lassan a félelem tüskés cserjéit ültették elméjének porhanyós talajába. Amint így feküdt, önnön izzadságának sikamlós burkába záratva, Margaret érezte, amint a gyermek erőteljesen megmozdult a hasában. Aztán valahogy egyre sötétebb és bizarrabb képek tűntek fel lelki szemei előtt, és ezek a képek lassan teljesen a hatalmukba kerítették. Az idő, mint a langymeleg víz, kifolyt kezei közül, a valóság egyre távolodott tudatától és végül már abban is kételkedni kezdett, hogy vajon valóban állapotos-e, vagy pedig csak álmodta, s még jelenleg is álmodja áldott állapotát és férjura nyomasztó távollétét is? Kezeit lassan a gyermek fölé helyezte, s enyhén megnyomta a hasát, mire a kicsi hevesen rugdalni kezdett. Különös, borzongató érzés kerítette hatalmába az asszonyt. Egyre csak erősödött benne egy iszonyú sejtelem, mely szerint a testében hordott élőlény nem is a saját gyermeke, sőt talán nem is emberi lény, hanem egy olyan kegyetlen és torz szörnyeteg, aki az életére akar törni, s belülről lassan föl akarja őt falni, hogy végül átvehesse az uralmat egész lénye fölött, bábként használva őt gonosz tetteihez! Megpróbálta elhessegetni ezt a nyomasztó gondolat-fűzért, de az makacsul, mint a hajnal, újra és újra visszatért. Fölkelt az ágyból, az ablakhoz sétált és nézte a vihart. A villámok megsokasodtak az égen, s a menny olyan bőszen "ordított", hogy néha be kellett fognia füleit, mert a mennydörgés, mint egy éhes kis féreg, egészen agyának legmélyéig rágta magát, s gondolatait falatozva a koponyájában ragadt. Aztán hirtelen különös képet pillantott meg, egy látomást, egy vad víziót, egy félelmetes, tragikus képet a jövőből. Önnmagát látta, amint a földön fekszik, teste ezer és ezer darabra szaggatva, és vöröslő hús-cafatjaiban egy kicsiny démon, egy apró, rút sátán mocorog. Ebben a percben átszakadt lelkében a józanság gyönge gátja, s az őrület folyama, melyet csak fokozott a félelem és a magány, elárasztotta egész lényét. "Nem engedem, hogy elvedd az életemet!" - kiáltotta újra és újra. Letépte magáról a hálóinget, zokogva ordított, majd öklével vadul és erősen ütlegelni kezdte a hasát és benne a kicsit. Ütötte-verte a magzatot, közben szeméből a fájdalom homokjában csiszolt gyémánt-könnyek hullottak a földre és lábai közül vöröslő vér-folyam ömlött a padlóra. Margaret önnön testnedveinek borzasztó mocsarában fetrengve kacagott, egyre csak kacagott, majd látását és elméjét elhomályosította a fájdalom áthatolhatatlan köd-zuhataga, összegömbölyödve a földre feküdt, és az őrület jeges dallamával hangjában megszólalt: "Győztem! Legyőztelek, te démoni jövevény! Megakadályoztam átkozott világra jöttödet! Végre szabad vagyok! Végre szabad lettem!" Odakint a vihar nem csendesedett. A kéklő villámok megvilágították a szobát, és tisztán láthatóvá vált a kicsiny, halott magzat, amint mozdulatlanul feküdt a földön, mozdulatlanul, mint egy jégbe fagyott, fájdalmas momentum az emlékezés türkiz tavában…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Novella
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 209
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25
Összes: 236
Jelenlévők:
 · Pacsirta
 · Sutyi


Page generated in 0.1422 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz