Életem felénél már jogosan kérded:
"Miért élsz, ha léted ennyire céltalan?
Célok, tervek nélkül mit sem ér az élet,
lásd be: életed kudarc, boldogtalan! "
Talán igazad van, és csőd az életem,
s nem lesz senki, aki mellettem marad,
de ha belegondolsz, az idő végtelen.
Közhely, de az élet csak múló pillanat.
Néha alkonyatkor lehunyom a szemem,
hagyom, hogy sodorjon az emlékek árja.
Mint egy filmet nézem, mintha nem is velem
történt volna, mint aki kívülről látja
a szépet és a vad, mocskos dolgokat,
élményeket, melyek lelkem ostorozták.
Sikert és kudarcot, mint kabáton foltokat
és nőket, kik életem bearanyozták.
Kínzó és boldog szerelmeket látok,
rávésve arcomra mélyen árkokat,
s az utolsót, a mind közt legjobban fájót:
egyszerre katarzis és szörnyű kárhozat.
Barátokat, italt, olcsó nőket látok,
nem emelt az élet soha körém falat.
Lehet, nem téptem el nyakamon a láncot,
de a másokénál így is hosszabb maradt.
Nem, mondhatsz bármit, nem hiába éltem,
enyémek voltak a nyúzott hajnalok,
szerelmet többet kaptam, mint kértem
és ma is fülemben zúgnak a vad dalok.
És most is úgy emelem a fény felé arcom,
mintha az életem örökké tartana,
és hogyha egyszer majd véget ér a harcom,
felejtsd el, hogy kiről szólt ez a ballada.