Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A Hold tükörképe

, 449 olvasás, leguan , 4 hozzászólás

Ezerszín

Sötétség. A sötétségben lassan felgyullad egy gyertya, majd még egy és még egy. A három gyertya lángja alulról megvilágít egy nőt, kinek arca mészfehérre sminkelt, hajának fekete frufruja a szemöldökei fölött egy centiméterrel ér véget, így első pillantásra a kép olyan hatást kelt, mintha egy élő színházi maszkot látnánk. A fény, mely arcát megvilágítja, kísérteties, nyugtalanító és folyamatos mozgásban van, mivel minden kilégzésnél megremegnek a gyertyák lángjai. Nyakánál széles, hófehér gallért visel és az egész kép olyan hatást kelt, mintha ez a "maszk-szerű" női arc a sötétségben lebegne. Szemöldökei vastagon ki vannak húzva fekete festékkel, szemei kifejezéstelenek, és valahol a messzeségben kutakodnak, az elfeledett emlékek között. A nő lehunyja szemeit, majd lassan kinyitja őket és beszélni kezd:
GERTRUD: Hol vagytok? Hol vagytok? Mely rejtett labirintus nyirkosan sóhajtó végtelenségébe vetett titeket a könyörtelen Idő, minden zsarnokok legnagyobbika? Csak a Holdat látom, amint szétfolyik az elpárolgó sóhajok ködös csatornanyílásainak mélyén, ezüst folyamán úszva millió álom-ladik kutatja az elnémult ígéretek szétmálló, tűnékeny emlékezetét. Egy illatos kertre emlékszem, igen, vagy csak a fájdalmam ellen teremtett vágyak kivetülésének halovány valóságára, mely mégis, létezésének puszta voltában szunnyadva, felülírta a valóság minden kegyetlen és ostoba törvényét! (szünet) A márvány rideg fönsége még most is ujjaim végén raboskodik az érzékelés emlék-börtönében, bár gonosz rablók - egy gúnyos testvérpár - támadtak reám. Egyikük az Idők Hercege, ifjú, könnyed titán, míg másikuk a Felejtés Hercegnője, egy önző, csalárd, mohó hárpia, kit édes emlékeink tartanak életben a világnak kezdete óta! De tudatom még éber, szemeimet még nem homályosítja tej-színű hályog, hogy a látvány pompáját az emlékek ingoványába száműzze, mint bukott királynét a hálátlan, lázadó nép! Hol vagytok hát? Nyirkos falak szűk repedéseiben raboskodik a Hold fénye, de a vihar kimossa onnan, s fakó kavicsokká alázza az Éji Lámpás ezüstös gyöngyeit. (szünet) Ahh! Süvít a szél, igen, csakis ő lehet, az eget tisztító vad kísértet, lombok hárfáján muzsikáló éteri lény, ki puszta erejével lemossa a csillagokra ragadt fekete szörnyeket, melyek álmaink megtépdelt szárnyaiból csapolják a vért! De e vér hiányába könnyen elpusztul az ember, úgy, mintha kardéllel ölelkezne hófehér nyaka! Asszony vagyok? Asszony vagyok valóban, de míly furcsa, inkább hinném magamról, hogy nemtelen szeráf, kit kivetett magából a Nap, s kit vágyakozva elnyelt a hangtalan éjfél megnyíló öle… Ó igen, te bolondos éjfél, te falánk szerető, ki elnyeled a tegnapokat, s kirovod ránk a holnapok kegyetlen büntetését, könyörülj rajtam, s torpanj meg önvalódba fagyva, hogy perc se omolhasson többet a múlt porladó törmelékei közé! (szünet) Egy pillanat, egy remegő pislogás, mi magába foglalja a nappalt, s az éjt. Lehunyt szemem, te, ki az éjjel aprócska húga vagy, te, kinek sötét vásznára az emlékezés torzóit égette a vágy, nyílj meg még egyszer, s engedd a rád ragadt képeknek hőn áhított visszatértét a létbe! A létbe, ebbe a kusza, haszontalan, bűzlő masszába, mely mégis, vagyonok közül az egyetlen, mit birtokolhatunk! (szünet) Hallgatag az éj, szótlan, mint a festményekbe zárt barátok, s tán még náluk is némább, hisz a festményekbe zárt tekintetek dacosan regélnek egyetlen pillanat mámoráról, melyet festékbe keverve vászonra varázsolt a művész! Nem, ó nem, az éj hallgatása az istenek gaz szótlanságával rokon! Az éjjel, az Olümposz tengere, egy rejtélyes lepel, mely bár megtagadja tőlünk igéit, hallgatása olyan puha és baráti, hogy minden haldokló lélek feltárhatja előtte szívének fájdalmas titkait. (szünet) Gyorsan, barátom, te ott, te alaktalan lidérc, gyorsan hozzad poharam, s töltsd tele hitvány laudanummal, hogy enyhüljön a szemek belsejére fagyott könny-páncél! Igen, ó igen, így már könnyebb elviselni a leszaggatott szirmok haláltáncát! (szünet) Láthatatlan vagyontól roskadó vállak között ért egy eltévedt hajnal, régmúlt időknek szeszélyes tavaszán. Igen, a hajnal varázsa az, mely gazdagságot hint a földre, hisz forró aranyba önti a formákat, s fölperzseli a súlyos sötétséget. Emlékszem, tisztán emlékszem, a hajnal új formákat kölcsönzött minden tárgynak, minden apró életnek, lángoló köpenyében melegedve lemállott rólunk a magány bűzhödött kérge, s mezítelen valóságunk tükör-jegén csúszkálva megjelent a Gondolat, hogy kitöltse csont-barlangunk ürességét, s mély árkokat rovott a háborgó agyba. Ám mostanra kiszáradtak a szavak mocsarai, elpárolgott a halhatatlanság, s helyébe agyagos üresség költözött. (szünet) Így ér hát véget a színjáték, gyorsan, mint megfogant egykoron. Bánkódjunk, vagy örvendjünk néki? A válasz személyreszabott. Majd eldöntik helyettünk vértől mocskos, téli alkonyok…(Lassan egy tükör ereszkedik a nő arca elé, s a tükörben egy hatalmas ablakot látunk, melyet óriási függönyök takarnak. A függönyök lassan fölemelkednek az ablak elől, s megpillantjuk az ezüstös Hold tükörképét.)

Megjegyzés: Ezen művemet köszönettel és tisztelettel ajánlom Macskának.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 308
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 333
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.4137 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz