Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Triász

, 431 olvasás, leguan , 6 hozzászólás

Abszurd

Színpad. A padlózaton három, nagyjából százhatvan centiméteres, vörös hordó áll, egymástól egy méteres távolságra. A hordókra (balról-jobbra haladva) fekete festékkel három betű van festve. Az első hordón egy X, a második hordón egy Y, a harmadik hordón pedig egy Z betű van. A három hordóban három férfi áll, csak a fejük látszódik, melyekre fekete harisnya van húzva. A hordók körül körben csirkecsontok és elázott csikkek hevernek. A színre besétál egy gyászruhába öltözött nő, kezében seprűvel. X, Y és Z szótlanul "nézik", amint a nő egy kupacba söpri a csikkeket és a csontokat. Miután végzett munkájával, kiválaszt egy csontot, szaglássza, nézegeti, majd szájába teszi és rágcsálni kezdi. Lassan Y hordója elé lépdel, majd kisétál a színpad szélére, leül és szótlanul rágcsálja tovább a csontot. Egy hatalmas széllökés száguld át a színen, a csöndet X hangja töri meg.
X: Igen. Ezzel az egyetlen szóval kezdődik minden. A tagadás tagadásával. Paradoxon. Önmaga, önmagával szemben. Furcsa, igen, gondolhatnánk így is. De mindig eljön egy pillanat, általában a sötétség pulzáló végtelensége mögé rejtőzve, amikor minden jó lesz, jön majd egy új idő, egy új kor, amit ugyanúgy megtagadunk pár év múlva, mint önmagunkat a világ bűzös szája előtt. Furcsa, igen, de gondolhatnánk így is. Ezzel az egyetlen szóval, hogy igen, a mocsokba veszünk…
Y: Igen. Akár egy gyáva tagadás, egy bátortalan ellenállás. Közel voltam egy alakhoz egy hajnalon, vagy egy hajnalnak álmodott éjszakán, de csak amorf valójában ismertem föl önmagam, mikor megcsókoltam a tükröt. Hideg volt az ajkam. Nincsen semmi bajom, mondtam, és az az alak, ott előttem, leutánozta az ajkam mozgását, még a szavaink is megegyeztek. De semmi bajom, tünetmentes vagyok, legalábbis ezt mondta anyám, amikor teste összefonnyadva a padlóra esett…
Z: Igen. Megismertem a békesség fogalmának valóságos jelenlétét, mikor a könyv lapjain, melyet minden évben egyszer elolvasok, megtaláltam ajkainak vérvörös lenyomatát, milyen szép, gondoltam, ez a rúzs érzéki és utánozhatatlan, és csak sokkal később jöttem rá, hogy az a saját vére volt. Azt mondta, éjjel lerágta a saját ajkait, és kedve támadt megcsókolni egy irodalmi művet. Többször elolvastam azt a könyvet, és egy napon megtaláltam az egyik ajkát, a századik oldalhoz ragadva…
X: Azt mondtam magamnak, meztelenül még a pokol tüzében is fázok. Esküszöm…
Y: Egy hajnalon, a szatén-szőnyegen feküdtem. Fejem fölött gyertyák égtek és a forró viasz a mellbimbóimra csöpögött, majd magába zárta azokat, amikor megszilárdult a hidegben. Egy fényképet néztem, egy megsárgult fényképet, melyről a modell teltkarcsú alakját lemarta a nyáladzó elmúlás. Csak úgy hirtelen, elillant…
Z: Volt egy parókám. Emberi hajból készült és bogarak laktak benne. Minden délután, amikor elsétáltam a Szépművészeti Múzeum előtt, levettem a fejemről és megsimogattam tar koponyámat. Aztán jött egy fiú, aki nem látott még parókát. Csodálkozott, hogy ilyen is van. Átadtam neki a bogarakat, szívják csak a nedveit…
X: Egy alakot látok. Kövér, meztelen férfi. Hónaljszőrzete dús és fekete. Kitép pár szálat és mohón magába tömi. Biztosan éhes. A szemében perverz fény gyúl. De láttam már régebben is. Akkor a szeméremszőrzetét kóstolgatta, de az ízlések mindig változnak. De lehet, hogy ez csupán egy viaszos, felfoghatatlan emlékkép…
Y: Egy vékony suhancot látok. Pelenka van rajta és hangosan sír. A csörgőjét akarja, mert számára az maradt csak a világból. A pelenka duzzad. Anyja dühösen mellé rohan és elfenekeli a fiút. Megnyugszik, anyja ölébe mászik. Nyugodj meg kicsi Oidipusz, nyugodj meg, nincs mitől félni. A világ hanyatlása nem a te vétked fiam…
Z: Nem olyan végtelen ez, mint sokan gondolják. Emlékeznek Lady Anne-re? Tegnap találkoztam vele. Még mindig olyan elbűvölő, pedig vagy kétszáz éve… ha nem több, igen, egészen pontosan kétszáz éve, öt hónapja és három napja találkoztunk utoljára. Sok idő eltelt azóta! Most mégis, hirtelen megállt a pillanat…
X: Miután hinni kezdtem önmagamban, egy forró, júliusi napon megálltam a kúria ajtajában és végignéztem a tájon. Formákat kerestem, de csak embereket láttam, embereket, akik mind ugyanúgy néztek ki. Illedelmesen köszöntek, majd fejüket előre fordították, mintha kémlelnének valamit, aztán ásítottak és elindultak mind…
Y: Volt egy álarcosbál. Igen, valóban emlékszem rá! Volt ott egy kövér kisfiú, vagy tíz éves lehetett. Nagyon kövér volt, elhihetik! A tömeg megállt előtte, és egy éles füttyszóra mindenki elkezdte dobálni levágott pulykafejekkel! Magam is dobtam rá, vagy húsz darabot. Végig nevetett a ceremónia alatt! Azt mondta: végre férfi lettem…
Z: Bocsánat, uraim! A hölgy, aki figyel minket… valami baj lehet vele! (a hölgy a földön fekszik, a csont átszúrta az arcát, körülötte kis vértócsa) Meg kéne nézni, talán még nem késő! Talán segíthetünk rajta!
X: Nem segíthetünk. Már késő! Nincs mit tenni!
Y: Valóban, ez így igaz! Ennyi volt!
Z: Tényleg… ennyi!
(a színpad elsötétül, és két oldalról vörös függönyök hullanak alá)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Jegyzet
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 197
Regisztrált: 1
Kereső robot: 31
Összes: 229
Jelenlévők:
 · Pancelostatu


Page generated in 0.1408 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz