Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Mindennapi drámáink - 1. Estées

, 298 olvasás, Ymmy , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

A)

Az óra a kis konyha szürkülő fényében könyörtelenül mondta a magáét: klatty-klatty-klatty… teltek a másodpercek, visszavonhatatlanul, monotonon. A mutatók folyamatosan erőt merítettek a szerkezet belsejében megbúvó akkumulátorból.
Az asszony, aki alacsony termetű volt, átlagos testalkatú, rövid, sötétbarna hajjal megáldva, izzó szemekkel fúrta tekintetét a mutatókra, ahogy ott ült az üres asztal mellett a széken, várva, egyre várva, hogy a társa hazaérjen végre. De akárhogy leste a kis- és a nagymutató szüntelen párharcát a körkörös versenyfutásban, mely eleve lehetetlen vállalkozás, az ember csak nem jött.
Érezte, ahogy a digitális időmérő minden egyes klattyanására nő benne a feszültség; a gyomra már egész összeugrott egy gombócba. Arra gondolt, hogy a munkaidő 3 órakor lejárt. Most már elmúlt fél 5. És még nem jött haza. Pedig ő reggel óta, amikor az ember munkába indult, azzal foglalatoskodott, hogy rendbe tegye a házat, aztán elment bevásárolni az ebédhez, ami azért is nehéz vállalkozás volt, mert ugyan már másfél éve együtt élnek, de csak a férfi dolgozott, neki pár hónapja nincs munkahelye, és igazából nincsenek közös kasszán. Nehezen kapart ma is össze annyi pénzt, amiből egy ebédfélét össze tudott dobni. Eszébe jutott megismerkedésük is. A férfi kereste vele először a kapcsolatot. Tudta róla, hogy elvált, hogy egyedül él, és a faluban is jókat mondtak róla az emberek. Valahonnan megszerezte a telefonszámát, azon hívta el egy beszélgetésre. Ebből aztán lett még egy, aztán még egy beszélgetés. Milyen szép időszak is volt az az életükben! Ahogy megfogalmazta nemrégiben a férfi, az volt az udvarlás időszaka. Hazajöttek a munkából, megmosdottak, átöltöztek, és elmentek valahová vacsorázni. Milyen nagyon régen nem voltak már így együtt! Egy romantikus estére vágyott, igen, nagyon, ismerte be magának végül. Még csak az sem kéne, hogy puccos helyre menjenek el, csak itthon, kettesben, valami finom vacsora mellett, virággal az asztalon, ízléses terítékkel, gyertyafénnyel. Borospohár, benne rubintosan csillogó hegylevével. Áhhh… sóhajtott, aztán megint tisztán, és élesen látta az időt, ami pimaszul csak klattyogott tovább, míg ő elmerült egy kicsit az álmodozásban.
Érezte, hogy robbanni fog. Abban a pillanatban, ahogy belép az ajtón, nekiesik. Nekiesik, és elmondja minden bánatát, nem kíméli, nem fogja érdekelni semmi, egy egész szitokáradatot fog a fejére zúdítani, … aztán… aztán…
Aztán, nem tudja, mi lesz. Majd valami. Az lesz. Biztosan. Érezte.
Majd akkor kitalálja, most nem akart ezzel foglalkozni.
Most egyre nagyobb feszültséggel várta haza az embert.
Klitty-klatty-klitty-klatty… ketyegett a bomba benne, és biztosra vette, hatalmasat fog robbanni!

B)

Három óra volt, délután. Elfáradt a mai munkában is. Egyre nehezebben megy, gondolta. Mégis csak elmúltam már 50 éves, lassan, de biztosan haladok a 60 felé. A többiek a műhelyből a kocsma felé vették az irányt, bedobni ezt-azt, hogy enyhüljön a napi feszültség, meg hát ugye, a szomjat is oltani kell valahogy. Először nem akart velük tartani, de aztán eszébe jutott, mi vár rá otthon. Lassan ott tartanak az asszonnyal, akivel együtt élnek, hogy annak a nyuszinak érezte magát, akin ha van sapka, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért tolják le. Nem volt kedve hallgatni az asszony egyre sűrűbbé váló pörlekedését. Mindig pénzt kér tőle. Nem érti meg, hogy jön a tél, tüzelőt kell venni, mert a gázszámla megfizethetetlen, hogy kell egy disznót is venni a hideg időkre, hogy feldolgozzák, legyen kolbász, sonka, szalámi, szalonna, arról akkor nem is szólva, hogy a kocsit is műszakira kellett vinni. Minden pénzbe kerül, ez a nő meg folyton azzal szekálja, adjon neki a kaja előállításhoz még többet, és ezért veszekszik vele folyton folyvást! Nagy sóhajjal, átgondolva mindezt, ment a haverok után a becsületsüllyesztőbe. Itt aztán, ahogy az lenni szokott, előkerült minden, ami férfiak között csak előkerülhet egy csöndes iszogatás közben, már-már jól, sőt, kis túlzással, jobban érezte magát itt és most, mint otthon.
Be-bevillantak képek agyában arról, hogyan is kezdődött ez az egész vagy másfél évnyivel ezelőtt. Nem sokkal volt a válás után; ugyan sosem voltak nagy veszekedéseik, kisebb perpatvarok fordultak elő a húsz év alatt, de a végén valahogy mégsem működött a dolog már köztük, így aztán úgy döntöttek, külön-külön próbálkoznak, és ezután figyelt fel a csinos, barna, tüzes szemű asszonykára. Tudta róla, hogy egyedülálló, már régebben elvált volt ugyanis. Egy gazdaságban dolgoztak, de más-más részlegen, csak messziről látta néha. Megtetszett neki, mi tagadás. Megszerezte a telefonszámát, és minden bátorságát összeszedve (azért hiába az évek száma, a randevúra invitálás még ebben a korban is nagy kihívás – mosolyodott el) megkérte, jöjjön már el vele egy vacsorára. Meglepődött, mert az asszonyka igent mondott. Jól is ment minden, vagy egy hónapig tartott az udvarolgatás, aztán összeköltöztek.
Milyen szép is volt minden! Kissé fájó szívvel gondolt vissza ezekre a boldog békeidőkre. Nincsenek neki már nagy igényei, legyen szó nőről, vagy bármiről, csak tudhassa maga mellett biztosan, tudhassa, hogy támogatja, vele van, ha kell, jöjjön akármilyen nehézség is az életben.
Ehhez képest mostanra naponta a veszekedés várta otthon. Hogy nincs pénz. Hogy nem viszi el sehova. Mindig otthon kell lennie egyedül, főzni, mosni, takarítani, csak egy cseléd, és még lehetne sorolni. Pedig dehogy! Csak szeretné magukat biztos helyzetben tudni. De ezt nem érti, vagy nem akarja megérteni.
Míg mindezt végiggondolta, elfogyott néhány sör, de nem érezte, hogy megártott volna. Viccesen megjegyezte magának, hogy van minek felinni azt az alkoholt, hisz szép pocakra tett szert az évek folyamán, meg aztán a verítékkel elvesztett folyadékot is pótolni kellett, és így volt a legkönnyebb.
Az asztaltársaság felállt, és ki-ki elindult hazafelé, a családhoz, az asszonyhoz. Eltelt közben több mint két óra; fél hatra járt az idő.
Felült a biciklire, és ő is hazaindult asszonyához. Tudta, hogy vár rá biztosan ma is a veszekedés, amit persze a háta közepére se kívánt, de valahogy mindig túljutottak rajta, így lesz biztosan ma is.

Talán.

C)


Az asszony a konyhában állt, hangosan jajveszékelt, miközben kezével orra elé tartott egy ruhadarabot, amit hirtelenjében talált. Az orrából ömlött a vér, és furcsán félre is állt, és úgy érezte, hogy a bal szeme kifolyt, legalábbis abból, hogy dőlt belőle a könny, illetve valamilyen folyadék-szerűség, erre következtetett. A férfi döbbent csendben állt az asztal másik oldalán. Rémülten látta, hogy mi történt a nővel. Pedig ő csak azt szerette volna, ha abbahagyja a szidalmazást, az anyázást, de hiába kérte előbb szép szóval, majd durvábban is, csak nem maradt abba a pocskondiázó szóáradat. Érezte, ahogy a düh elvakítja agyát, és amint a szürke köd leereszkedett szeme elé, lendült a karja, és bemosott az asszonynak egyet, aztán otthagyta. Most észlelte csak igazán, és ébredt tudatára, mit is tett. Ivott, persze, a haverokkal, a kocsmában, de annyit nem, legalábbis így érezte, hogy az okozta volna a brutalitást, nála, akinek a hátán a népek szerint fát lehetne hasogatni. Emlékezett, ahogy bekanyarodott a biciklivel az utcába, és a házhoz ért, a kapu nyikorgására felfigyelt az asszony is, és kijött elébe az udvarra; a kétkerekűt még le se rakta, már nem győzte hallgatni, hogy megint későn jött haza, merre csavargott, mit csinált, hiába várta itthon meleg étellel, legalább hazaszólt volna, vagy valami. Így kerültek be a házba, ahol a nő csak folytatta, és mondta, mondta a magáét. És ez lett belőle, de legalább csönd van, legalábbis a szidalmazás véget ért.
A nő még mindig szipogott; közben az orrvérzése elállt, a rongyot, ami tocsogott az orrából kifolyt vértől, kidobta a kukába. Belenézett a tükörbe, és elszörnyedt. Az arca el volt torzulva, az orra furcsa szögben állt, és fájt; biztosan eltört. De szerencsére a szemének nem volt semmi baja, erről meggyőződött. Nem is értette, hogy történt az egész; hallotta, amikor a férfi hazaért, kiment elé, és annyira paprikás hangulatban volt, hogy nem tudta magát visszafogni, és elkezdte rázúdítani mindazt, amit már délután 3 óta benne érlelt a düh és az elkeseredettség. Próbálta ugyan a pasi csitítani, de ez csak olaj volt a tűzre; már nem tudott mit a fejéhez vágni, hát az anyját kezdte szidni, hogy nem tudta megnevelni rendesen, mit tanult otthon, és különben is, kikéri magának, és menjen a kurva anyjába. Itt szakadt el valahol a cérna, és csak az rémlik, hogy a férfi odalépett hozzá, és ököllel arcul csapta, aztán az iszonyatos fájdalom, és reccsenés, egyszerre, és hogy ömlik a vér, a szeme, minden, és alig tud talpon maradni, és hirtelen az orra elé kapta a már kidobott rongyot. Rendkívül megalázottnak érezte magát. Soha nem volt még ilyen helyzetben. Gyakorlatilag megverték. Fájt. Nem is a teste. A lelke. A szíve. Az tört össze. De az nagyon. Ripityomra.
Ránézett a férfire. Látta, ott áll, mint egy balfasz. Nem szólt hozzá. Megfordult, bement a szobába, és elkezdett összepakolni. Levette a bőröndöt a szekrény tetejéről, abba dobálta bele az épphogy tessék-lássék összehajtogatott ruháit. Az igaz, hogy nem tudta tartani a pofáját. Az is, hogy mindenfélét odavágott, igaztalanul is, de azért micsoda egy szemétség, hogy ezért az orrának kellett eltörnie. És ez még hagyján. Ez a pasi nem érti. Nem érti, hogy szereti. Nem érti, hogy kevés az, hogy elvannak egymás mellet, mint a befőtt, de ez a befőtt, bassza meg, már megpunnyadt, nem kicsit! Már se íze, se bűze. Törődésre vágyik. Odafigyelésre. Nem akar ő minden nap virágcsokrot kapni, de legalább gondolna rá; legalább egy Balaton-szeletet hozna abból a rohadt kocsmából. De nem! Semmit! Csak tűrnie kell, tűrnie, és játszani a cselédet! Ebből elege van! Itthagy mindent, itthagyja a pasit, itthagyja ezt az életét. Nem tudja, hova fog menni, csak innen el! El! El! Pedig még mindig szereti ezt a barmot!

A férfi megrökönyödve nézte, hogy a nő összepakol, és elmenni készül. Hát nem érti? Mennyire megbántotta? Mennyire a gyomrába vágón sértegette? Persze, nem kellett volna bántania, sosem bántott még senkit, de elragadta az indulat, és nem volt megállás. Ő csak biztosra szeretne menni, hogy nem a pénze, a háza kell csak, hogy számíthat a nőre már mindig, és ott van a háttérben támaszként, és egyáltalán. Csak nézte, de szó nem jött ki a torkán.

A nő magára öltötte a kosztümkabátját, és a bőröndöt maga után vonszolva, szó nélkül, bevágva az ajtót, otthagyta a férfit.

K, 2009. december 14.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Ymmy
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 206
Regisztrált: 2
Kereső robot: 33
Összes: 241
Jelenlévők:
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.1826 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz