Földemen jársz,
gyerekcipőm
elmélyült nyomában.
Isten-áldott hely ez,
csaták után holt nép,
s szentek szülőhelye,
berek-menti, vér
és könnyek
ezer éves
forró cseppjeitől
porig ázott talaj.
Itt látott meg a nap,
hol
sírni tanultam,
innen vitt el utam,
de a
várfal-omlástól
még
bennem él
az ősi fejfákra szórt
rég elhantolt moraj.
Ha most ágak
hajolnának föléd,
ha az
öreg malom szólna,
ha a folyó köszön,
az csak én lehetek,
örökké már Veled,
hol szerelmünk
összefonott
kútjainkból iszik.
Tudod, én már
mindig
hozzád szólok,
az
újszülött csecsemő
síró hangjától,
a halál kaszájának
penge-csengéséig.