Felhők mögött feketül a Hold,
márvány-gyásza átdereng a földre,
szívünk vulkánjait kioltja
a sápad-hideg félelem, - rettegve
nyomjuk le a holnap kilincsét.
Felhők mögött születik a könny,
lelkünkre hull gyilkos csobogással,
békanyál-boldogságunk kicsúszik kezünkből,
- mert az öldöklő gyűlölet az úr
földön és égen, - mint a mesében.
Felhők mögött suhognak az árnyak,
megtévedt emberségünk fel-fellázad,
míg sötét barlangjában a Bűn
vértjét magára ölti, és elindul
feléd-felém, hogy ránk ijesszen…
Felhők mögött haldoklik a Nap,
- nyirkos kezünk egymásba tapad, -
erőtlen szorítjuk, mi' nem veszhet kárba,
… és nem látjuk, mert nem láthatjuk:
hol van a jövőnk köd-fátyol-határa…