Zsírtól és szennyes sóhajok savanykás nyál-aromájától csillogó hajad ében-szín hullámai alá könyörtelen precizitással furakszik izzó pengém, s a megperzselt hajszálerekbe fojtva fröccsenő véred tombolását, az idő alig észrevehetően andalog a számára kijelölt ösvényen. Míly kedvesen torlódnak homlokod bársonyára az idő préselte ráncok, s míly gyönyörűség járja át egész lényemet, mikor ragyogó ezüstöm éle bizonytalan mozdulatok tobzódásába zárja önnön félelmeid! A szemed, mint az univerzum tágulásának pillanatában megdermedt üveggolyó. Pupillád feketesége mögött az iszony férgei bomlasztják a gondolat-avarral leplezett élni-akarás szöveteit! A bőr hirtelen megnyilatkozása mögött rejtező skarlát szövet-tengerből fuldokló ígéretek serege omlik a végzet ölébe, s szilánk-bársonyba préselt ágyékod lángolásában a Halál vágyképeinek ragacsos orgiája zajlik! Némaság-bilincsben sínylődnek végtagjaid, s az egekből aláhulló kínok aranyozott bárdja zamatos almaként szeli ketté koponyádat, hogy falakra fröccsenő agyvelőd végső alakzataiból összeállva ritka, s rontó művészet bocsássa szabaddá gyeplő-börtönben sínylődő paripáit! S jönnek messzi vidékek sár-köpenyben alázkodó barátai, s mézes-mázos hangon érdeklődnek sorsodról, majd szöges talpú cipőikkel széttapossák gyomrodon az alázat skorpióit, s megrepedt külsőd rothadás-szagú kipárolgásaiban gyönyörködve fajtalan vadkanokként élvezik egymás dühödt mámorát. Itt vagy te, ragacsos hús-torzó, te bor-zivatarban tisztálkodó förtelme a világ arculatának! Íme az EMBER, a férgek rendjének gigászi képviselője! Lenyúzott bőrödbe kapaszkodik a fejlődés orkánja, s a tömegsírrá alázott planéta kopár földjein, anyja lüktető mellét csócsálva, önnön csuklójába szúrva a "vágyhatatlan vágyak" karóját, friss gyomorsavat prédikál az ÚJ KORNAK GYERMEKE! Hahh! Lassú öngyilkosságod kusza drámáját még meddig élvezhetem? Az idő nem múlik, egyhelyben áll. Nosza! A színpad a Tiéd! Hadd mossam le véreddel az arcomba ütköző századok förtelmes mocskát…