Egy pillanat alatt üres lettem,
Messze rohant addig buzgó kedvem.
Hogy miért? Azt biz' nem tudom.
Tán' szél fútt át a körúton?
Nem hiszem. Legfeljebb rajtam.
Kisöpörte a halottak napi
Maradék, halovány jéggyertyafényt,
Mely utolsó jele volt becsapós,
Önámító lelkem létének.
Enélkül tényleg semmim nem maradt.
Hiába láttam az első havat;
Merész, női, harisnyás lábakat
Már csak testem lép az ősz fák alatt.
Beáll a sorba, s együtt sétál
Azokkal, akiket én már rég át-
Küldtem a körút túloldalára.
(Hm, mily' rémisztő annak magánya.)