Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Istenek és emberek (10. rész)

, 399 olvasás, Shakyr , 0 hozzászólás

Fantasy

    Néma csend ült a szobára. A követ szólalt meg ismét.
    – A kristály tehát eltűnt, ahogy az irányítását ismerő mágus is. Nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy saját maga rendezte meg az egészet. Egy ilyen ellenőrizhetetlen hatalom komoly fenyegetést jelenthet számunkra is – erre céloztam a találkozásunk elején. Lépéskényszerbe kerültünk.
    – Lehet esetleg szó arról, hogy engedélyezzék a tervezett utunkat?
    – Már megtörtént. Az iratok a titkáromnál vannak. Ám ez még nem minden. A szultán tájékoztatott, hogy minden segítséget megad a küldetésük sikeres teljesítéséhez – az ésszerű határokon belül és akár azokon túl is.
    – A léghajó szabadon átkelhet a folyón, ennél a katonai bázisnál kell leszállnia – mutatott a követ a falon függő térkép egy pontjára. – Ott csatlakozik önökhöz a mágustanácsunk megbízottja és egy sivatagi navigátor. A járőröket már értesítettük, hogy önök uralkodói menlevéllel rendelkeznek. Végezetül hadd tolmácsoljam a szultán személyes üzenetét is: "Sok szerencsét!" – állt fel a követ, jelezvén, hogy a meghallgatás ezzel befejeződött.
    
    * * *
    
    Végtelen homoktenger terült el alattuk. Az "Aranyfüst", Helthan Lyentol magánléghajója már mélyen a Zoral-sivatag szívében, ötszáz lábnyira a szélfújta dűnék fölött suhant távoli célja felé, bár a tájékozódási pontok szinte teljes hiánya miatt mindössze a sivatagi vezető tudására, ösztöneire tudtak hagyatkozni. Az éjszaka során leszálltak ugyan, hogy a csillagok alapján pontosan meghatározhassák a helyzetüket, de napközben csak annyit tehettek, hogy igyekeztek tartani a kijelölt irányt és közben minden szem a tájat fürkészte, oázisok, folyómedrek vagy nagyobb sziklaképződmények jeleit keresve. Ha ilyet találtak, a vezető hosszasan tanulmányozta a kecskebőrre tetovált térképét, újabb jeleket rajzolt fel a meglévők mellé és időnként hümmögve új irányba fordíttatta a járművet.
    – A sivatagról nem készültek katonai pontosságú térképek – mentegetőzött An-Malek, az om-arani mágustanács küldötte. – Stratégiai szempontból a területnek nincs különösebb jelentősége, a kereskedelmi karavánutak vonalát és az oázisok helyét pedig minden vezető betéve tudja.
    – Akkor is, ha csak így átvágunk mindenen, mellőzve a kijelölt utakat?
    – Éjszakánként megállapítjuk a helyzetünket. Az egyetlen gond az, hogy a keresett romok pontos helye nem ismert, csupán a közeli oázisoktól való iránya és hozzávetőleges távolsága. Ezért most először a Sinna-oázist látogatjuk meg és onnan repülünk tovább.
    – Mennyi az út még odáig?
    – Tíz mérföld – szólt hátra a vezető. – már látszik a távolban a pálmafák zöldje.
    Az elf elismerően bólintott.
    – Kiváló navigálás volt.
    – A sivatagi vezető csak egyszer tévedhet – mondta a dzsahir. – s ez egyben az életének utolsó tévedése szokott lenni – tette hozzá csendesen.
    
    A hajó csupán félórát töltött a földön, jelentkeztek az elöljárónál, bemutatva a menlevelüket, valamint tájékozódtak a környéken várható időjárásról. A nyugodt légkör rendkívül fontos volt számukra, mert akár egy kisebb homokvihar is a biztos pusztulást jelentette volna a törékeny jármű számára. Ezúttal azonban a szerencse melléjük szegődött: a tapasztalt sivataglakók határozottan kijelentették, hogy néhány napon belül nem várható viharos szél. Ennyi idő pedig -az elképzelésük szerint- bőven elegendő lesz a tervük végrehajtásához.
    A vezető szerint mintegy kétszáz mérföldnyi út állt előttük – még naplemente előtt elérhetik a romokat, ha nem késlekednek az indulással. A kapitány és a kormányos körbejárta és átvizsgálta a hajót, majd jelezték, hogy a jármű útrakész. Haladéktalanul a levegőbe emelkedtek, az oázis lakóinak hangos tetszésnyilvánítása közepette.
    – Lesz miről mesélniük az erre utazóknak – nevetett az ezredes.
    – Bezzeg ha a szultán engedélyezné a rendszeres járatokat … – sóhajtott az elf.
    – Erre kevés az esély. Túl nagy változás lenne ez a dzsahirok hagyománytisztelő életében, évszázados szokásokat kellene felülírni. Egyszer majd ennek is eljön az ideje, de itt a sivatagban lassan múlnak az évek.
    
    * * *
    
    A végtelen homokdűnék lakói és utazói számára létezik egy íratlan törvény: segíts a bajbajutottan. Helyezd biztonságba, itasd meg, kötözd be a sebeit. Kérdezősködni ráérsz később is.
    
    … Amikor a figyelők megpillantották a domb oldalában a sötét foltot, a kapitány azonnal intézkedett.
    – Leszállunk!
    Az uszonyvitorlákat bevonták, a szélmágus enyhe leszálló légáramot idézett, a hajó lassan ereszkedett lefelé. Amikor harminclábnyi magasságig süllyedt, a gondola orrában és tatján felszerelt lándzsavetőkből horgonydárdákat lőttek a talajba. Hosszú, erős kötelek kanyarogtak utánuk. A homokba csapódva a dárdák végén kapaszkodókarmok nyíltak ki, biztonságosan rögzítve a horgonyt. A gondolában lassan felcsévélték a köteleket, a talajhoz vontatva a léghajót.
    A homokban egy ember feküdt, a szultán sivatagi hadtestének egyenruhájában. A dzsahir vezető és az ezredes óvatosan megvizsgálta a testet.
    – Él, bár már a végét járja!
    – Hozzák a fedélzetre – rendelkezett a kapitány.
    – Úgy látom, súlyosan megsebesült. Amíg alaposabban meg nem vizsgáltuk, jobb lenne, ha nem mozdítanánk el.
    Egy rögtönzött árnyékolóponyvát feszítettek ki az ismeretlen fölött. A papnő nedves ruhával letörölte a férfi arcát, majd egy kevés vizet csepegtetett a félig nyitott szájba. A férfi felnyögött. Görcsösen nyelte a vizet. A szeme felnyílt.
    – Még …– suttogta. A papnő az ajkához tartotta a kulacsot. A férfi mohón ivott.
    – A romok … – nyögte ki. – A szellem … őrjáratban voltam … tűzgolyó … mindenki halott …
    A szavai egyre halkabbá és összefüggéstelenebbé váltak. A teste hirtelen megrándult, majd a feje oldalra hanyatlott.
    – Vége – mondta halkan a papnő. – Súlyosan megsérült, törései, belső vérzése volt. Mintha száz láb magasról ledobták volna …
    
    A dűne oldalában temették el, fejfa helyett a kardját szúrva a homokba.
    
    * * *
    
    Néma csendben röpültek tovább, mindenkinek az újabb rejtély járt a fejében. Azzal mindenki tisztában volt, hogy valami rendkívüli esemény történt s ez óvatosságra intette őket.
    Az első nyugtalanító jeleket hamarosan megpillantották.
    – Kövek … még látszik a becsapódásukkor vájt barázda, a szél nem temette be az árkokat.
    – Legalább húsz mérföldnyire vagyunk a toronytól. Micsoda erő kellett ahhoz, hogy idáig repítse a sziklát?
    Egyre több követ, szikladarabot láttak a homokban, akadt közöttük néhány faragott épületkő is, de a legtöbb csupán alaktalan törmelék volt.
    – Látják? A kövek csillognak. Valami iszonyatos hő hatására megolvadt a felületük …
    – A tűzgolyó – dünnyögte a sivatagi vezető.
    
    A törmelék már vastagon beterítette alattuk a talajt. Előttük egy sziklagerinc emelkedett, megolvadt, összedermedt kődarabok alkották a gátszerű jelenséget.
    – Emelkedjünk – utasította a kormányost a kapitány. Százlábnyi magasságban suhantak át a gerinc fölött.
    – Szentséges istenek – tört ki a Nagymesterből. A többiek csak dermedten bámulták az eléjük táruló látványt.
    Többmérföldnyi átmérőjű kráter tátongott előttük. A homokot üveggé olvasztotta a hő, a képlékeny massza a félmérföldnyi mélységben gyűlt össze, gigászi lávatavat formálva. A vörösen izzó olvadék felületén időnként buborékok pattantak szét, kékes gázfelhőket eregetve. Szúrós szagot hozott feléjük a perzselő sivatagi szél. A légzés nehézkessé vált, mindenki fulladozni kezdett.
    Sem a kormányos, sem a szélmágus nem várta meg a kapitány parancsát. A hajó hanyatt-homlok menekült a pokoli helyről.
    
    * * *
    
    – Azt hiszem, itt már semmi keresnivalónk. Valaki vagy valami már elvégezte helyettünk a piszkos munkát – jegyezte meg Shan’ Elor.
    – Úgy tűnik, nagyon feldühítették az om-arani Jah’ Zint.
    – Feltételezem, hogy őt is elszakították az áldozókristályától, s a maga módján bosszút állt az elkövetőkön. Gondolom, nem véletlenül épp itt történt a katasztrófa, a torony valamiképpen kapcsolatban lehetett a rablókkal.
    – Elképzelhető, hogy maga a kristály is megsemmisült?
    – Erre nem is merek gondolni. Ha ez mégis megtörtént, akkor egy kozmikus erőknek parancsoló őrült elme szabadult rá a világra. Az istenek irgalmazzanak nekünk.
    Hosszas csend támadt a kabinban. A hallgatást a Nagymester törte meg.
    – Mi a következő úticélunk?
    – Om-Aran – válaszolta a darmoni mágus. – Mielőbb tájékoztatni kell az uralkodót a veszélyről.
    – S aztán? Továbbra sem tudjuk, merre lehet a titokzatos laboratórium. Lehet, hogy épp azt semmisítette meg feldühödött barátunk?
    Shan’ Elor elgondolkodott.
    – Van egy ötletem. Lehet ugyanis, hogy eddig téves nyomon jártunk.
    A többiek kíváncsian néztek rá.
    – Eddig a pentagramma, az Ernyő szemszögéből néztük a dolgokat. Az Ichor kristályok esetében ez igaz is volt. Azonban ezek az újfajta kövek nem kizárták, hanem inkább fókuszálták a manát. Mihez kell ennyi mana? Talán épp a lélekkohó működtetéséhez? S hol van ehhez a legmegfelelőbb hely? A középpontban!
    A Nagymágus a homlokára csapott.
    – Az ördögbe is! Nem pentagramma – hanem egy ötágú csillag! Ezredes! Kérném a lehető legpontosabb katonai térképeket!
    Az eredmény perceken belül kész volt. A vonalak az illamori kontinens közepén futottak össze.
    – Nincs ott semmi. Erdők, dombok és puszta föld – morogta a törp.
    – Nem tételeztem föl, hogy útjelző táblákat fogunk találni – vont vállat a mágus. – Ha több ezer évig nem bukkantak rá, akkor ez azt jelenti, hogy jól elrejtették. Senki sem kereste, mert nem tudták, hogy ott kell keresni. Mi azonban tudjuk – azt is, hogy hol keressük és azt is, hogy mit.
    
    * * *
    
    "Erre nem számítottam. Úgy gondoltam, a kristály a többi eszközzel együtt biztonságban lesz itt, a torony romjai alatt. Ha megsemmisült, akkor új tervet kell kidolgoznom … de legelőször meg kell találni azt a laboratóriumot. Remélem, hogy jó nyomon vannak. Szorít az idő – és úgy tűnik, a vetélytársak sem tétlenkednek. "
    
    
    2.
    
    Topolka, a Felemelkedés 2441 évének Őszelő hónapjának végén
    
    Néhány tucatnyi egyszerű parasztház alkotta a kis falut, amely mellett az "Aranyfüst" lehorgonyzott. A kíváncsiskodó gyerekek azonnal közrefogták a nem mindennapi vendéget. Az utazók mosolyogva figyelték, ahogy a legbátrabbak közelebb merészkedtek a gondola lépcsőjéhez.
    – Hogy hívják ezt a falut? – kérdezte az elf.
    – Topolka! Topolka! – kiabálták kórusban a gyerekek.
    – Szeretnénk beszélni a falu elöljárójával, bölcsével, vagy ahogy itt nevezik őket.
    – Markus bátyó! Ő a legöregebb és a legbölcsebb!
    – Bolond vagy? Hisz már a nevére sem emlékszik néha!
    – Menjetek Zamarhoz, a kovácshoz! Ő intézkedik az ügyes-bajos dolgokban!
    – De ő nem elöljáró! Inkább Umant kérdezzétek, az mindenről tud!
    – Persze, mert ő az adószedő. Pedig buta, mint az éjszaka.
    Az ezredes mászott le a hágcsón.
    – Elég! – kiáltotta, fuldokolva a nevetéstől. – Mindegyikőjüket felkeressük, csak vezessetek bennünket hozzájuk.
    A gyerekhad nekiiramodott a falu felé vezető útnak, hogy szétkürtöljék a szenzációt. Igaz, a felnőttek kinn dolgoztak a földeken és ha látták is a léghajót, a munkájuk fontosabb volt számukra, mint a kíváncsiságuk kielégítése. Ha fontos dolga van az idegeneknek, akkor majd megvárják az estét, ha pedig nem, akkor menjenek isten hírével – vontak vállat és folytatták az őszi betakarítást.
    
    A vén Markus bátyó a háza előtt, egy padon üldögélt és élvezettel süttette magát az őszi napfényben. Lehetett már vagy kilencven éves, de a homlokába hulló ősz tincsei és bozontos szemöldöke mögül kíváncsian villant elő a szeme.
    – Üdv, idegenek! – válaszolt az utazók köszöntésére. – Ne hallgassatok a kölyöknépre, a test rozoga, de itt benn – kopogtatta meg a fejét – még rendben mennek a dolgok.
    Megrázta a botját, a gyereksereg szétrebbent.
    – Markus bátyó – kezdte a Nagymester. – Mi a múltat kutatjuk, ősi relikvákat, elfelejtett romokat, legendákat keresünk, szerte a kontinensen. Az írások szerint itt a környéken is állt valaha egy hatalmas templom, még talán a Sötét Kor idején. Ennek a nyomát szeretnénk megtalálni.
    Újabb falulakók csatlakoztak a kis társasághoz. Egy féllábú öreg bicegett a padhoz mankójával, majd nagyot sóhajtva huppant le Markus mellé. Két asszony közeledett, valamin pörlekedtek, de megpillantva az idegeneket, ők is kíváncsian a padhoz furakodtak.
    – Régi dolgok? Nincsenek errefelé se templomok, se romok. Varázslónép sem járt itt, mióta az eszemet tudom – hümmögött az öreg.
    – Történtek esetleg furcsa dolgok a környéken? Ha valahol nem úgy nőnek a növények, mint másutt, kerülik az állatok, vagy az ember kellemetlenül érzi magát arrafelé – ez mind rejtett mágikus erőket jelezhet. Emlékeznek ilyenekre?
    – Hát… a Bukkáék vetését háromszor egymás után verte el a jég, míg a többi táblán egy fűszál se görbült …
    – A kopasz Halus istállójában meg kétfejű borjút ellett a tehén…
    Az utazók türelmesen hallgatták a mindennapi gondok és nem mindennapi esetek áradatát.
    – Na meg ott a kovács esete. Hiába építette fel dombon az új műhelyét, a tűz valamiért nem adott meleget. Vissza is költözött a faluba.
    A mágusok felfigyeltek.
    – Mikor történt ez?
    – Jópár éve – akkor ment férjhez a kikapós Elma, azóta már három gyerek futkározik az udvarában …
    – Hol találjuk a kovácsot?
    – Menjenek arra – intett az egyik asszony. – Könnyen megtalálják, állandóan kalapál valamit …
    
    A kovácsműhelyt a falu másik végén találták meg – igaz, az út még kényelmes sétával sem volt több néhány percnél. Zömök, fekete hajú törp fogadta őket.
    – Miben lehetek a szolgálatukra?
    A Nagymester röviden elmondta a jövetelük célját.
    – Azt mondták a faluban, hogy az új műhelyében gondok voltak a kohóval.
    A kovács dühösen legyintett.
    – Gondok? Az egész falu rajtam nevetett. Egy kovács, egy törp, aki nem tud tüzet gyújtani! Felépítettem az új műhelyt, mert ez már kicsinek bizonyult, erre ott állok egy hideg kemencével, az ajtó előtt meg már sorban álltak a falusiak, mert hát tavasz volt, ilyenkor kezdődnek a munkák a földeken, persze mindenkinek ilyenkor jut eszébe, hogy javítani kell, meg kéne egy új kapa, kicsorbult a fejsze, patkolni kellene a lovat …
    – Hol volt ez a műhely? – vágta ketté az elf a szóáradatot.
    – Arra, vagy tízpercnyi járás innen. Haki! – kiáltott ki az udvarra.
    Szurtos, tíz év körüli fiú óvakodott be az ajtón.
    – Kísérd el az urakat a Kovács-dombra. Rajta ragadt a név, lassan már én is megszokom – vont vállat mérgesen, majd ismét kezébe vette a kalapácsot és folytatta a félbeszakadt munkáját.
    
    A domb ugyanolyan volt, mint a környék többi lankája, csupán az oldalában épült műhely különböztette meg tőlük. A domb tövében bővizű patak futott, kis duzzasztógátat és vízkereket építettek a medrében.
    – A víz hajtotta volna a fújtatót – magyarázta a fiú. – A faluban meg a kovács vak szamara forgatja a kereket, de hát az is már lassan a végét járja …
    A mágusok már nem figyeltek a gyerekre.
    – Valami nagyon nincs rendben itt – morogta a darmoni varázsló.
    – Érezhetően gyengébb a mana-háló – tette hozzá a Nagymester.
    Shan’ Elor mormolt valamit és előrenyújtotta karját.
    – Nem tudok tüzet idézni – mondta döbbenten.
    A törp érkezett szuszogva, jókora zsákot cipelve a hátán. Ledobta a terhét, és szerszámokat kezdett kipakolni a fűre.
    – Ha van valami a föld alatt, akkor azt meg is találjuk. Egy törp számára ez gyerekjáték. Szükségem volna viszont egy segítőre.
    Az elf azonnal jelentkezett. Egyébként sem riadt vissza a kétkezi munkától, a törp mérnöki tudomány pedig mindig is izgatta a fantáziáját.
    Munkája ezúttal azonban egyszerű volt és unalmas. A törp egy hosszú vascöveket vert be a földbe, jó mélyen, s a kalapácsot az elf kezébe adta.
    – Amikor intek, üssön egy jó nagyot a cövek végére.
    – Ennyi az egész?
    – Persze, a többi az én dolgom. Hallgatom az ütés keltette visszhangokat, ebből gyorsan kiderül, van-e valamilyen üreg a mélyben.
    
    A többiek egy darabig figyelték, ahogy az elf szorgalmasan püföli a vasrudat, a törp pedig valamiféle karóval sétál fel s alá, időnként leszúrja a földbe, hozzátapasztja a fülét és int az elfnek. Néha színes zászlócskákat húzott elő a zsebéből és megjelölt egyes helyeket. Egy idő után azonban unalmassá vált a dolog. A mágusok arrébb sétáltak és élénk beszélgetésbe merültek. Az ezredes elővette térképeit, melyekre az utazás során számos megjegyzés került és nekilátott a pontatlanságok javításához. A papnő leült egy fa árnyékába és fölötte lévő ágon a fészket figyelte, ahol épp fiókáit igyekezett repülni tanítani valamiféle vadmadár pár.
    
    A nap már delelőre hágott, amikor felhangzott a törp kiáltása.
    – Készen vagyunk!
    Mindannyian köréje gyűltek.
    – Nos, a domb alatt, legalább negyvenlábnyi mélyen jókora üreg van, majdnem akkora, mint maga a domb. A nyugati oldalon egy alagút nyílik belőle, ami a felszín felé vezet, de tízlábnyi mélyen véget ér, a jelek szerint ajtó zárja le. Több más alagutat is észleltem, de azok lefelé és más irányokba mutatnak.
    – Vannak szerszámok a hajón? – fordult a Nagymágus az elfhez.
    A törp közbevágott.
    – Ami kell, az itt van nálam. Bocsássák meg, de az alagutak és az ásás kérdésében én vagyok a szakértő.
    Csákányt, ásót ragadott és munkához látott. Az alagút gyorsan mélyült.
    – Ha működik valamilyen varázslat, ami tömöríti a falakat, akkor szívesen fogadom a segítséget – kiáltott ki a törp a mélyedésből. – A kidobált földet is arrébb lehet hordani – tette hozzá.
    A darmoni mágus egy darabig tanulmányozta az üreg falát, majd hossza mormolásba kezdett. A falak felfénylettek, törmelék hullott a földre. A mágus megkopogtatta az üreg oldalát.
    – Kemény, mint a kő. A sivatagban, a homokba vájt alagutaknál gyakran használjuk ezt a módszert, szerencsére most itt is bevált. Úgy látszik, csak a tűzmágia tiltott errefelé, a többi működik.
    A csákány kövön koppant.
    – Elértük az ajtót – kiáltott hátra a törp. – Megtisztítjuk az alagutat és a bejárat környékét, utána pedig megpróbáljuk kinyitni.

Befejezés következik

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Shakyr
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 229
Regisztrált: 0
Kereső robot: 49
Összes: 278

Page generated in 1.0849 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz