Sivatag hullámos hátán
útvesztőbe szaladnak a nyomok
üres alkonyat mögött
fájdalmak hajlonganak,
fekete szél az imákat
homokszemekre aprítja
kihűlő szíveket
halálra szorítja,
lélegzetünkből a szavakat
már kisírta, s végleg
elnémult az akarat.
Néma koszorúinkat a türelem
mértanával fonjuk
körbe és körbe
kopár tájon tátorjánok
gurulnak belőle,
s a nyomokat utolérve
gyöngymagokat szórnak a sűrű jelekre.
Esőt várnak, a ritka vizet,
hogy égő szomjukat eloltsa,
de a szél, a fekete szél
gyötrelmeket tűz a tikkasztó homokba.
Nincs nyugalom a csendben,
s a reszkető félelmek felett,
mozgékony kínok köröznek, köröznek,
rátaláltak a reménykedő magokra,
útvesztő felett lógó harangokra
és tovább hajlítják a szótlan tűrés
meggörbült vonalát.
S az üres alkonyat mögött
újabb fájdalmak hajlonganak.