Belsőd mélyén, zöld pázsiton,
Esőtől nedves tájakon,
Gyönyörűn illatozó,
Hűs szellő felé hajlongó,
Drága virág fénye száll.
E növény mindig ott vár,
Ott, hol senki más nem jár,
Csak te, s akit szeretnél,
Akit oly hűn reméltél,
Kiért tényleg bármit megtettél,
Némán küzdve, mégis oly könnyedén.
Fogd meg e drága virág szárát,
Lélegezd be csodás illatát,
S máris ott lesz melletted,
Úgy, ahogy valaha szeretted,
Ahogy egykoron megismerted.
Hunyd be szemed, s indulj!
Keresd a virágot, a drága illatot,
Hol vágyad teljesül, meglátod.
De vigyázz! Sokan keresik sajátjukat,
Ami közben eltaposnak másokat,
De te soha ne veszítsd el önmagad.
S ha egyszer végre megleled,
Egy napig újra veled lesznek,
A kicsiny szöcskelábacskák,
Az oly vidám mosolyvilág,
S a szemek, mik őrületbe kergettek.
De az idő úgyis lejár,
A bódító kép kezd fakulni,
A mámorító öröm enyhülni,
Hogy átvegye helyét a bánat,
Mi örök emlékeztetője,
a mennyei álomvirágnak.