Túl korán volt az a reggel.
Sötétben némi kis fényvigasz,
hogy lassan de biztosan
eljön az pír ég orcájára,
mint szűzleányén,
ha egy legény rápillant.
Végig ahogy vitt az utam,
szép somlyó lábánál,
tudod, hol a kopasz hegynek
ormát már nem látnád,
hol a motor útja keresztezte
az én utam, s a sínpályát.
Hát ott.
Dombok s völgyek közt,
megrekedt a köd.
Tejfehéren csordult végig,
a fűszálak között.
Csak néztem, s futott a táj.
A köd hol emelkedett,
hol pedig földre szállt.
Talán kutat száraz avar közt,
a nyár után.
Benne apró tünde szárny.
S már megérett rubinszín levéllel,
titkos keringő táncot jár.
Egyre lentebb, és lentebb,
míg elengedi, földre fekteti.
Mindegyikkel egyenként,
ugyanezt teszi.
Talán csak én láttam, más senki…
Lilás pinkbe borul az ég alja,
a nap is bontaná aranyos haját,
mire első tincse felcsillanna,
s hozná az ezüstös halált.
A tündék lefekszenek,
megvetett avarágyra, a fák alá.
Talán csak én láttam, senki más…
A nap első sugara
végigfut a tájon,
simogatja melegével
az alvó világot.
Beborítva,
végső búcsút így intve neki,
s a harmat mint tünde álom,
olvasztott ezüstben kering.
Megjegyzés: 2009. 10. 28.