Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Élünk

, 480 olvasás, kapolyi.gyorgy , 6 hozzászólás

Ezerszín

Hát, ki hitte volna, hogy a Kovalszki megint becsavarodik
Most azt híresztelte magáról, hogy ő- egy róka, és mindenkinek mutogatta a farkát, hogy nézzék meg, milyen lompos.
A felesége mögötte állt, két kézzel próbálta felrángatni az ura nadrágját, és visítozott, hogy mit csinálsz Gézukám, te már egészen hülye vagy.

Jókora csődület gyűlt a kapu elé, mindenki derült, és ugratták a Gézánét, hogy hogy lehet az, hogy ennyi évi házasság után ezt a lomposságot nem is tudta.
Persze jött a rendőr, aztán a mentők, és Géza a diliben landolt.
De ha valaki rókának érzi magát, miért ne láthatná lomposnak a farkát, ha hülye lenne, akkor a fülét mondta volna annak.
Az embert pillanatok alatt elkapják, és elviszik, mihelyt kicsit kilóg a sorból, ami nem egyeztethető össze semmiféle demokráciával.

Én is láttam már óriássügeret járkálni a lugasban, de volt annyi eszem, hogy nem mondtam meg senkinek.
Ezeknek nincs fantáziájuk, ha kizökkentik őket szűk kis világukból, mindjárt eltávolítják az embert, félnek, hogy igaza lehet, és az nekik nagyon kínos.

De amikor a vicéné náthás volt, akkorákat tüsszögött, a földszinti odújában, hogy majd kiestem a gangról, az persze normális, és halálfélelmében meg akarta késelni az urát, hogy elhunyta esetén ne tudjon utána örökölni.
Ez a vastag bestia, aki ősszel már dupla melltartóban járt, úgy reszketett a talaj menti fagyoktól.
Van pofája mosás után kiteregetni hatalmas barhet bugyiit, akkorák mint egy rózsaszín szélzsák, még talán a világűrből is látni lehet.

A negyedik emeleti ablakból kiesett a Szabó anyósa, volt nagy ribillió, aztán azt pusmogták, hogy a Szabó kicsit lökte.
Hát… ebben a mai világban semmi sem lehetetlen, A Szabóról el is tudom képzelni, na meg az anyósa sem kutyafüle, elviselhetetlen egy Istenverése…
Én nem néztem meg az áldozatot, mert az ziher, hogy rosszul lettem volna, de azért részletesen elmeséltettem, hogy milyen volt, és úgy is rosszul lettem.
Hogy mi a lószarnak tettem ki magamat egy ilyen kínos incidensnek, ezen még gondolkodom.

Láttam egy háborús filmet.
Nnna… éjjel nem tudtam miatta aludni, folyton visszaálmodtam a képeket, engem üldöztek a katonák, és nálam, csak egy hússütő villa volt.
Tisztán láttam, hogyha ezt élve megúszom, adok egy százast a Szent Antalnak, asszem azért voltam ilyen gavallér, mert biztosra vettem, hogy otthagyom a fogamat.
Aztán szerencsémre felriadtam, úgy vert a szívem, mint egy gőzkalapács, még jó, hogy nem vizeltem össze magam, bár ha megtörtént volna, akkor sem vallanám be.
De nem mertem visszafeküdni, kiültem a klozetra cigizni.
Többé nem nézek este mást- mint blődike mesefilmeket, egyszer elég volt a háborúból.

Milyen meghitt lehet, egy rengeteg erdőben kódorogni, hol halva találták Bárczi Benőt, lábam zizegve túrja a holt avart, hallgatni a számtalan apró neszeket, a láthatatlan életek folyamatos zaját.
Néhol átvillan a sűrű lombkoronák között a napfény, vibráló és bizonytalan, mint maga a lét…
Létni, vagy nem létni, ez itt a kérdés, mondja rekedt- elhaló hangon a Lír, közben beviharzik a nyitott ablakón és Grűn, meg a biharzia.
A nagy, és ősi Nílus hurcolta kórokozó, ami megöli azt, aki nem odavalósi, mert nincs felkészülve a szervezete.
Milyen rohadtul lenyűgöző ez a rengeteg, férgek, bogarak, szellemek és boszorkányok boldog dagonyája, régholt történetek mennyországa, ahol örökké élnek
Ez egy másik világ, itt minden él és mozog ami volt, és rég elfelejtették, még azt is, aki valaha emlékezett rájuk.
Ez, az öröklét birodalma, ahol esténként végigsétál a feledés hosszú, fehér köpenyes alakja, megsimogatva bokrot és levelet.
Itt nincs sem örök álom, sem feltámadás, ez a végtelen létezés Mekkája, indulatok, és meleg szívek nélkül.

Hollender Rudinak hívták azt a kecskebékát, aki az udvari lefolyóban lakott.
Gyakran kijárt a betonra napozni, aztán egyik nap eltűnt.
Nem kereste senki, csak én.
Ezen nincs mit vigyorogni, ugyan úgy a szűk létünk szereplője volt, mint akárki.
Aztán összeszaladtam, az alagsorban lakó gnómmal, aki elmesélte, hogy ő látta a Rudit, szárnya nőtt, ott csattogtatta a bűzelzárón állva, aztán egyszer csak felemelkedett a levegőbe, és elrepült.
Milyen felemelő lehet, ha valaki nem földhözragadt.
Rudi, most ott körözik valahol a város felett, fehér szárnyain csillog a napfény, pofátlanul levizeli a járókelőket, és aki látja, azt gondolja, hogy egy kisméretű angyalka.

Alfa, béka, gamma, delta, epszilon.
Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát.
Mert minden vízbe mártott test, ha leissza magáról a víz egy részét, hát téves eredményt mutat.
A pontosság érdekében, be kell ragasztani a próbaszemély száját.
Ezt tudtommal nem Arhimédész mondta, nem Goethe, hanem én.
Goethe sok mindent mondott, de ezt nem.
Nem tudott úszni, állandó víziszonnyal kűzködött

Nem is ő volt Amado- a vén tengerész…

Most az erkélyen állok, kihúzom magam lebiggyesztett ajakkal a távolba nézek- mint a Dúcse, felemelem a jobb karomat, és végigviszem az alattam nyüzsgők feje felett.
Most érzem, hogy én vagyok a fenség, északfok, idegenség…
És ez felemelő.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: kapolyi.gyorgy
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 320
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24
Összes: 344
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.2525 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz