… A "Hullámtörő" a zátonyoktól biztonságos távolságban, bevont vitorlákkal várakozott. A csapat tagjai a kiálló sziklákkal sűrűn borított vizet, az egykori félsziget maradványait méregették.
– Biztos, hogy itt van az a kristály? – csóválta fejét a katona. – Nem inkább a parton rejtették el?
– Itt kell lennie, mert egyébként megtörne a pentagramma szabályossága – vélte Shan’ Elor. – Tulajdonképpen elhelyezni nem is akkora probléma – folytatta. – Nehezéket kötnek rá és egy csónakból beleeresztik a vízbe. A többi már csak mágia dolga.
Az elf megvakarta a fejét.
– De hogyan találjuk meg? – kérdezte. – Felcsapunk búvárnak?
– Még az sem kizárt – somolygott a törp. – De mindent a maga idejében.
– Ez egy többmérföldes terület – hümmögött a Nagymester. – Amíg lépésenként átvizsgáljuk, rengeteg időt veszítünk.
– Menjünk vacsorázni – javasolta Shan’ Elor. – Van egy ötletem, de ahhoz meg kell várni, amíg lemegy a nap.
… – Fény balról, talán tizenöt-húsz kötélhossznyira! – kiáltott le a fedélzetre az elf. Származásának köszönhetően élesebb volt a szeme és kiválóan látott a sötétben is, ezért ő kapaszkodott fel az árbóckosárba, megfigyelőnek.
– Csónakot leengedni, négy evezőssel, erős lámpát és jelzőbólyát vigyenek magukkal – rendelkezett a kapitány.
A csónak gyorsan távolodott az elf által jelzett irányba.
– Tíz fokkal balra – érte utol az evezősöket a szócsővel felerősített hang.
– Fél kötélhossz előre… álljatok meg ott és várjátok az utasítást!
Néhány percig csönd volt, csak a sziklákhoz verődő hullámok moraja hallatszott.
– Déli irány, egy szűk kötélhossznyira – jött az újabb parancs.
A csónak lámpája megvillant. Gyors jelsorozat következett.
– Látják a célt – fordította le az üzenetet a kapitány. – Kidobják a jelzőbóját és visszatérnek.
– Holnap, világosban megközelítjük a helyet. Addig pedig pihenjünk – nyújtózott a törp és a kabinja felé indult.
…– Az ötlet egyszerű – magyarázta Shan’ Elor. – A szikla védekezik, ha valamilyen tárgy a közelébe kerül. Márpedig a víz tele van halakkal. Ha elég sötét lesz, remélhetőleg észrevesszük a zöld villanásokat a víz alatt, amikor a kő elpusztítja a hívatlan látogatóit.
* * *
A hajó mozdulatlanul lebegett a vízen, négy erős horgony segített tartani a helyzetét. A rögzítésre igen fontos volt, hiszen körös-körül éles sziklák ágaskodtak ki a tengerből, egy hirtelen szélroham könnyen nekik sodorhatta volna a járművet. A pontosságra persze a tervezett vízalatti munkáknál is szükség volt.
– Vannak a hajón búvárok? – érdeklődött az ezredes.
– Nincsenek, de ha lennének, itt akkor sem vehetnénk hasznukat. A mélység legalább ötven láb, ennyire nem tudnának lemerülni. Van viszont helyettük valami más. Kövessenek.
A törp intett a kapitánynak, aki a nyakában függő kulccsal kinyitotta a fedélköz lejáratának fedelén lógó vaskos lakatot. Széles lépcső vezetett le a hajó gyomrába.
A fedélközbe érve a társaság meglepetten nézett körbe. A helyiség, mely a hajó teljes szélességét és hosszának is jórészét elfoglalta, teljesen üres volt, eltekintve a fal mellett álló néhány kisebb gépezettől.
A kapitány felkiáltott a fedélzetre.
– A kezelőszemélyzet foglalja el a helyét! Zárófedelet felnyitni!
Az egyik matróz a falnál felszerelt géphez lépett, karokat húzott meg és elforgatott egy jókora kereket.
A terem padlójának középvonalán hasadék jelent meg, két hatalmas ajtószárny emelkedett fel lassan, majd félfordulatot megtéve besüllyedtek a padlóba. Jókora tartályféle tárult a meglepett utazók szeme elé. A tartályban egy fekete, legalább húsz láb hosszú, hat-nyolc láb átmérőjű tojásdad szerkezet úszott, az oldalára szerelt tartófülekhez vaskos kötelek kapcsolódtak, melyek bonyolult csigarendszeren átvetve tűntek el a tartály oldalának réseiben.
– Hölgyem és uraim, bemutatom a "Gyöngyhalász"-t – jelentette ki ünnepélyesen Balthor. – Nincs ennél jobb eszköz a vízalatti munkákhoz.
– Szép neve van – mosolyodott el a papnő. – Nem gondoltam, hogy a jégtörpök ennyire romantikusak is tudnak lenni.
– Az igazság, hogy eredetileg valóban gyöngyhalászatra terveztük, de végül sosem jutottunk el odáig, mindig akadt valami sokkal fontosabb munka – nevetett a kapitány.
Eközben a matrózok járóhidat fektettek át a tartály fölött, majd a búvárhajó tetején kinyitottak egy eddig észrevétlen, kerek ajtót.
– Aki kíváncsi a vízalatti világra, kérem, szálljon be. Sajnos, egyszerre csak négy személyt szállíthat, beleértve a gépkezelőt is, de ha szükséges, többször is fordulhatunk.
– Hölgyek előnyben – jelentette ki a papnő és már mászott is lefelé a szűk nyíláson. Shan’ Elor követte, a sort Barthol zárta.
A fedélzeten maradottak a gépek működését figyelték. A matrózok lezárták a fedelet és karvastagságú csöveket csatlakoztattak hajótesthez.
– Ezen keresztül kapják a friss levegőt és ebben van a szócső is, hogy irányithassák a merülést – magyarázta a kapitány.
A kötelek megfeszültek, ahogy a tartály alján is kinyíltak a zsilipajtók, a csigakerekek forogni kezdtek, a búvárhajó lassan eltűnt a mélyben.
… A kis hajó belseje szűk volt és levegőtlen. Két, vöröses fényű gömb adott némi fényt, megvilágítva a gépekkel, ládákkal, fogantyúkkal, csövekkel zsúfolt kabint. A törpöket, bányásznép lévén ez láthatóan nem zavarta, belemerültek az irányításba, időnként érthetetlen mérnöki nyelvükön váltottak csupán néhány szót.
– Mindjárt világosabb lesz – szólt hátra a gépész. Megtekert egy kart, a hajó oldalán takarólemezek csúsztak félre, szabaddá téve két, vastag kristályüveggel fedett, lábnyi átmérőjű ablakot. A két utas leesett állal bámulta a szemük elé táruló vízalatti világot.
Apró halak raja cikázott el az ablak előtt, nyomukban jókora, tátott szájú üldözőjükkel. Kissé távolabbb hosszú csápú medúzák lebegtek, egy jókora cápaszerű lény kerülgette őket lustán. A sziklák moszattal benőtt oldalaira kagylótelepek tapadtak, a sósvízi hínár hosszú szálai lassan ingadoztak az enyhe tengeráramlatban.
Tarella szótlanul megveregette a mágus vállát és a távolba mutatott. A sziklákon túl jókora, elmosódott árnyék látszott, furcsán ismerős formával. A mágus csak másodpercek múltán jött rá, mit is lát.
– Hajóroncs – mormogta. – Már teljesen benőtte a tengeri moszat. Régen süllyedhetett el.
– Sok van belőlük errefelé. A szerencsevadászok még mindig reménykednek abban, hogy rábukkannak valami ősi kincsre, de többnyire csak a végzetükkel találkoznak – vont válla Barthol. – Veszélyes hely ez – tette hozzá.
A kabin megrándult és megállt, a fenéktől tíz-tizenöt lábnyira.
– Nem süllyedünk tovább, amíg pontosan nem tudjuk, hol van a keresett kő. Kellemetlen volna, ha túl közel hozzá érnénk feneket – magyarázta a törp.
Zöld fény villant, alattuk, valamivel oldalirányban.
– Ott van – mutatta a papnő. – A ferde szikla mellett, a mélyedésben – tette hozzá.
A gépész a műszerekre pillantott, majd gyors, hadaró utasításokat kiabált a szócsőbe.
– Fenn a kapitány a horgonykötelek lazításával és feszítésével a kő közelébe manőverezi a hajót, s persze minket is – jegyezte meg Barthol.
– S aztán? Kiszállunk?
– Fölösleges. Van egy hosszú kar, amit innen, bentről tudunk mozgatni. Azzal fogjuk lerakni a kristályokat, s innen, a búvárhajóból lehet majd aktiválni is őket.
… Már benne jártak a délutánba, mikor az utolsó Ichor-kristály is a helyére került. Minden alkalommal fel kellett merülniük, hogy a következő kristályt elhelyezhessék a mozgatható kar karmaiban, majd hosszasan manővereztek, hogy a megfelelő ponton lerakhassák azt. Eközben figyelni kellett azt is, hogy ne kerüljenek túl közel a veszélyes kőhöz, de sziklának se ütközzenek.
– A ablak üvege jól bírja a nyomást, de ütésre könnyen törik. Kényes szerkezet – szólt hátra a gépész.
– Kezdhetjük? – kérdezte a mágus. Ideges volt, mert a szűk helyen mágusbotja minduntalan beleakadt valamibe, arról pedig, hogy szertartásosan meglendítse, szó sem lehetett.
Barthol néhány parancsot vakkantott a szócsőbe, ahonnan pillanatok múlva hasonlóan érthetetlen válasz érkezett.
– Kezdhetjük – bólintott. – A nehezék készen áll.
Shan’ Elor az utolsó pillanatban fogta vissza meglendülő kezét -a szeme sarkából látta a többiek szemrehányó pillantását-, s elmormolta az aktiváló parancsokat. A lila kupola felragyogott.
– A súlyt! – kiáltott a gépész a szócsőbe.
Fölöttük egy árnyék jelent meg. Jókora szikladarab süllyedt lefelé, pontosan a kupola közepének irányába. Néhány másodperc múlva átbukott a lilás ragyogáson, majd becsapódott a tengerfenékbe.
A víz jól vezeti a hangot – a robaj és a már ismert sikoly ezúttal szinte megsüketítette a kabin utasait. Fülükre tapasztották a tenyerüket, de miután beállt a csend, még percekig zúgott a fejük és el kellett telnie egy kis időnek, mire Barthol is magához tért annyira, hogy kiadhassa a parancsot.
– Felmerülünk! A feladat teljesítve. Az Ichor-kristályokat csak holnap szedjük fel, már túl sötét van a munkához. Remélem, nem keltik fel addig a cápák érdeklődését – tette hozzá.
– Ha mégis, akkor a "Hullámtörő" minden embere cápára fog vadászni, amíg az összes kő elő nem kerül – jegyezte meg Shan’ Elor szárazon.
3.
Mon-Duon, a Felemelkedés 2441 évének Nyárutó hónapjában
A Skath-óceán északi vizei barátságtalan idővel fogadták az utazókat. Hiába volt nyár, a sarkvidék soha fel nem olvadó jégtömege még ilyenkor is a fagypont közelében tartotta a hőmérsékletet. Ehhez társult a metsző szél és a szinte állandó köd is, ám a természet nem elégedett meg ennyivel. Lépten-nyomon tűntek fel a hajó környékén az úszó jégtáblák, némelyik csupán apró, pár lábnyi törmelék volt, de találkoztak akkora darabokkal is, melyeken egy kisebb falu is elfért volna.
A hajó orrában kettőzött őrség figyelte az akadályokat. A kisebb jégdarabok nem jelentettek ugyan veszélyt a páncélozott hajótestre, ám a nagyobbakat ajánlatos volt messze elkerülni. A változó szélirány, a váratlan manőverek miatt az épp szolgálatban lévő matrózoknak szinte egy szusszanásnyi pihenésük sem lehetett, percenként röppentek a fedélzetmester parancsai. A hatalmas vitorlák fordítókötelei, csigái eljegesedtek, a hágcsók és kapaszkodók úgyszintén, a súlyos, átnedvesedett tengerészruha tovább nehezítette a munkát. A négyórás őrségekre osztott legénység a váltás végén kimerülten, átfagyva vánszorgott le a szállásra, hogy forró italt kapjanak, megpróbálják kiszárítani a ruhájukat, vagy pihenjenek pár órát a következő váltásig.
A Nagymester és a csapata szinte alig bújt elő a társalgóból, vagy apró kabinjaikból. Bár a helyiségek fűthetőek voltak, a sarki hideggel a kályhák nem tudták felvenni a versenyt, s így még az ebédlőasztalhoz vastag téli ruhában kellett leülniük.
– Mi lehet itt télen, ha így, nyár közepén is lefagy az ember keze – zsörtölődött a papnő.
– Télen a jégtakaró délebbre húzódik, néha még a szárazföldig is elér. Olyankor a hajózás lehetetlen, a kereskedők, de még a hadiflotta is a kikötőkbe szorul – felelt a törp.
– Hány napot kell még itt, a sarki vizeken hajózni? – kérdezte a mágus.
– Három-négy nap még, amíg túlhaladunk az Amoth-hegység szélességén, és elérünk egy meleg tengeráramlatot. Onnan már elviselhetőbbé válik az időjárás.
– Igen, ennek az áramlatnak köszönhető, hogy Yrmal északi részén kellemes a nyár és enyhék a telek. A kikötők arrafelé jégmentesek, egész évben lehetséges a halászat is – tette hozzá az elf.
Kopogtak az ajtón, a kapitány lépett be az ebédlőbe.
– Elnézésüket kérem, hogy megzavarom az étkezést, de ha úgy gondolják, fáradjanak fel a fedélzetre. Érdekes látványban lenne részük.
Egy perc múlva valamennyien már a korlátnál álltak, a kapitány által jelzett irányt fürkészve.
– A megfigyelő az árbóckosárból észlelte, ott ritkább a köd, de hamarosan innen is megláthatjuk.
– Ott! – mutatta az éles szemű elf. – Egy jéghegy!
A ködből lassan kibontakozott a fehér óriás. A hajó már irányt változtatott, hogy három-négy kötélhossznyi, biztonságos távolságban haladjon el mellette.
– Ez hatalmas – suttogta a papnő. – Jóval magasabb még a "Hullámtörő" főárbócánál is.
– S ez csak a kisebbik része – magyarázta a kapitány. – A víz alatti része legalább nyolcszor ekkora. Ritkák errefelé az ekkora úszó hegyek, inkább jégtáblákkal találkoznak a hajók.
A jéghegy már teljesen előbújt a ködből. Felületét még nem kezdte ki az olvadás, látszottak a friss törésnyomok, időnként egy-egy kisebb jégtömb vált le az oldaláról és hangos csobbanásal zuhant a vízbe.
– Nemrég szakadhatott el a jégmezőtől – jegyezte meg a törp.
– Furcsa – mormolta az elf. – Mintha egy sötétebb foltot látnék ott, a kiugró csúcs alatt.
A jéghegy már egész közel volt, s mialatt lassan elhaladtak mellette, tucatnyi szempár tapadt a nem mindennapi látványra. Egy pillanatra a nap is kisütött, fénysugár hullott az úszó óriásra. A jégtömbök felsziporkáztak, a sötét folt is alakot öltött, s egy pillanatra hátborzongató élességű kép tárult a nézők szeme elé.
– Hajó! Egy jégbefagyott hajó! – kiáltottak fel többen is.
A kapitány összenézett Barthollal. A törp bólintott.
– Vitorlákat szélbe! Csónakot vízrebocsátásra felkészíteni!
– De hát ez csak egy hajóroncs – vélte a Nagymester.
– Ahhoz, hogy a jég ilyen vastagra hízzon, évszázadokra, vagy még többre van szükség – magyarázta a törp. – Ez egy ősi hajó maradványa, talán a Sötét Kor idejéből, vagy még korábbról. Át kell vizsgálnunk. Soha nem bocsátanám meg, ha egy ilyen lehetőséget elszalasztanánk.
– Nem túl veszélyes megközelíteni?
– De az. Ezért csak önként jelentkezőket viszek magammal.
– Csatlakoznék a felderítőkhöz – szólt Shan’ Elor. – Az evezők és csákányok mellé jól jöhet egy kis mágia is – tette hozzá mosolyogva.
– Négy evezőst kérek, önkénteseket, de olyanokat, akik a bányamunkához is konyítanak – fordult a kapitányhoz Barthol. – Több emberéletet nem akarok kockáztatni – tette hozzá jóval halkabban.
… A csónak pereme csikorogva súrlódott a jégfalhoz. A matrózok pillanatok alatt kapcsokat vertek a jégbe és rögzítették a köteleket.
– A neheze most jön. Alagutat kell vájnunk a roncsig. Ahogy látom, harminc-negyven lépés mélyen lehet beágyazódva.
– Néhány tűzgolyó…? Kisebbek, persze – javasolta a mágus.
– Szó sem lehet róla. A hirtelen hőhatás az egész jégfalat megrepesztheti – ingatta fejét a törp. – Inkább valami védőernyőfélét kellene alkotni a csónak fölé, hogy megvédjük a lehulló törmeléktől.
A mágus bólintott. Botja végén felragyogott a kristály.
– Nem túl erős, a mázsás darabok ellen nem fog megvédeni, de a semminél ez is több – mentegetőzött.
A matrózok, Barthol vezetésével, munkához láttak. A csónakban maradt mágus lenyűgözve figyelte a pontos, összehangolt tevékenységet. Az apró, de jól irányzott csapások meg sem rezegtették a jeget, de pár pillanat múlva pókhálószerű repedések futottak szét a felületen, majd egy kétlábnyi átmérőjű tömb hangtalanul levált a falról és a vízbe csúszott.
– Ősi módszer – szólt hátra a törp. – Érezni kell a kő vagy a jég erezetét, meg kell találni a csomópontokat és egyetlen ütéssel egy hegyet is le tudnánk dönteni.
– Azt inkább ne – morogta a mágus, miközben aggódva figyelt felfelé. Lavina azonban nem indult meg, a törpök értették a dolgukat.
Az alagút egyre mélyült, törmelék záporozott kifelé az enyhén emelkedő vájat nyílásán. Egy óra sem telt el, amikor felhangzott a kiáltás.
– Elértük a roncsot!
– Mi legyen a csónakkal? Ha itthagyom, a védőernyő is eltűnik. Nem szeretnék visszaúszni a hajóig…
Két matróz sietett vissza a bejárathoz. Pár perc alatt kiszélesítették és kimélyítették a nyílást annyira, hogy a csónak kényelmesen elfért az apró, védett öbölben. A mágus megszüntette a védőernyőt és a többiek után eredt.
… A roncs oldalán a matrózok jó kétlábnyi átmérőjű nyílást vágtak, darabonként feszítve le a keményre fagyott pallódarabokat.
– Jó építésú hajó – jegyezte meg egyik. – A faanyag nem korhadt el, az illesztések pontosak, a burkolat többrétegű. Még a tömítések is a helyükön vannak.
– Csak épp ezzel az ácsolási módszerrel még sehol sem találkoztam – morfondírozott a másik. – Nem hinném, hogy illamori eredetű.
Barthol az egyik fadarabot vizsgálgatta.
– Valóban különös. Ezt a fafajtát nem ismerem. Nagyon távoli vidékről származhat.
Eljutottak a hajópalánkozat legbelső rétegéig. A lefeszített léc mögött azonban nem a fedélköz ürege tátongott.
– Tömör jég. A hajó megtelt vízzel, elsüllyedt – ezért maradhatott épen és nem roppantotta össze a jég nyomása. A mi dolgunkat viszont nagyon megnehezíti.
Az egyik matróz vállat vont.
– Folytatjuk az alagutat, csak valamivel óvatosabban. Kár lenne tönkretenni az utunkba kerülő kincseket – nevetett.
Shan’ Elor néhány fénygömböt tapasztott az egyre mélyülő alagút mennyezetére. A hajófenékben, ami egykor raktár lehetett, a fény ládák, hordók, zsákok összevisszaságát világította meg. Egy részük még a padlóhoz volt rögzitve, de a legtöbb, vélhetően a hajótörés során elszabadult és szerteszét hevertek a hajófenéken. Néhány könnyű láda felemelkedett a vízben, mielőtt az megfagyott és most néma útjelzőként szegélyezték az alagút oldalfalait.
– Megnézzük, mit tartottak bennük.
Barthol néhány ügyes csapással szabaddá tette az egyik közeli láda oldalát, majd áttörte a vékony lécet.
– Magvak. Jégbefagyott magvak. Nem láttam még effélét – mormolta, majd egy bőrzsákba kapart néhány maroknyi, jégtörmelékkel kevert terményt.
– Keressük meg a kabinfeljárót. Talán lesz valami nyoma a legénységnek is. Hajónapló, térképek… Jó volna kideríteni, kikkel is hozott össze a sors.
– A tat felé haladjunk, a tisztiszállás általában ott kap helyet. Gondolom, annakidején sem volt másképp.
– Mintha egy lépcső lenne arra – bár a jég nagyon torzít, nem lehet messzebb tíz-tizenöt lépésnél.
Szótlanul véstek tovább. Lassan haladtak, mert a törmeléket innen már kézzel kellett kihordaniuk a bejárati nyílásig, hogy lecsúsztathassák a lejtőn. Felnyitottak egy útbaeső hordót is – valami nyúlós, fekete masszát tartalmazott, szúrós szag töltötte be a vájatot.
– Kátrányféle. Fűtésre, vagy a palánkok tömítésére használhatták – vélte Balthar.
A rakomány többi darabjával nem próbálkoztak. Így is jó órájukba telt, mire szabaddá tették a lépcső fölötti csapóajtót. Kinyitni lehetetlenség volt, körbevésték, majd lefeszegették a lécdarabokat. Az ajtó mögött természetesen ismét tömör jég fogadta őket. Kiszélesítették a feljárót, a kabin padlóján is kivéstek annyi helyet, hogy mindannyian kimászhassanak az alagútból. A mágus legutolsónak kapaszkodott fel és két világítógömböt tapasztott fel az üreg mennyezetére. Fény öntötte el a helyiséget.
Megjegyzés: (Folyt. köv.)
|
Online látogatók:
Látogató: 53
Regisztrált: 3
Kereső robot: 35 
Összes: 91
Jelenlévők:
