Néztem, ahogyan ugrál a bántóan fehér vonal a monitoron. Tam taram. Tam taram. Nem tudtam levenni a szemem róla. Ez jelenti, hogy még itt vagy velem. Hogy még foghatom a kezed. Hogy érintésed még nem hideg, tekinteted nem üresen ráng, nem süketülsz meg szavaimra. Hogy nem a semmit markolássza esdeklő kezem. Tam taram. Tam taram. Úgy kapaszkodok a rideg gépek monoton pittyegésébe, mintha az bármit is segítene az életünkön. Tudom, hogy régen nem vagy már itt. Nem látok lobogni benned semmit. Olyan üresnek tűnik a tested. Lehet, most rád borulnék és zokognék, de annyira értelmetlennek tűnnek meddő próbálkozásaim. A könnyeim nem töltenek meg élettel. Nem nyitják fel szemeid és nem törlik el a múltat. Nem adnak esélyt az újrakezdésre, a szóra, a magyarázatra, az érintésre, az ölelésre. Mit tettél, mondd? És miért tetted? Miért nem hagytad, csak egyszer, hogy én is segítsek rajtad? Tam taram. Tam taram. Csak a vezetékek zúgnak helyetted személytelenül és üresen. Kereslek valahol a csövek és a párnahuzat között. Hol rejtőzöl? Nem érezlek. Ez már nem is te vagy. Elveszítettelek. Félek. Gyere vissza. Kérlek. Tam taram. Tam taram. Meztelen a lelked. Meztelen minden apró hibád és kiáltásod előttem. Én mégsem értelek. Felráználak, képtelen vagyok. Nem tehetem. Te akartad így. Te menekültél el, és még csak nem is tudom mi elől. Hová? Mi félemlített meg ennyire? Miért nem adsz választ? Miért hagysz így kétségek között? Hiszen olyan bátor voltál és erős. A támaszom, a barátom, a végzetem. Félek, hogy itt hagysz. Tudom, hogy itt hagysz. És csak a monitorok hangja marad nekem. Tam taram. Tam taram. Elvesztettelek.