Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Hallgasd…

, 339 olvasás, Hazajaro_Lelek , 0 hozzászólás

Szerelem

     A szikla peremén ült egy nagy kövön, és hallgatta a szél zúgását. Hallotta, amint ki nem mondott titkokat sodor felé, melyek csak egy-egy lemondó sóhajjal kerültek bele a világba, hallotta az éjszakába belesírt néma könnyek bánatát és a gyorsan illanó mosolyok fanyarát. Értette a szél dalát. Történeteket mesélt neki, s ő csak ült üres szívvel, és hallgatta.
     Hallgatta minden egyes naplementekor, ha esett, ha fújt. Háború dúlt és férfiakat meg fiúkat vittek el, és tavaszünnepet ültek a völgyben és mások éltek meg haltak. Ő mindig kint ült a sziklán. A környékbeli csendes és egyszerű embereknek egyfajta alappillér, szimbólum volt. Ha Ő nem volna, talán a világnak is vége lenne. Mielőtt megszülettek volna, Ő már itt ült… itt hallgatott. Nagyanyáik ükanyái is csodálattal tekintettek rá és rettegtek tőle és tisztelték, és úgy hitték, így lesz ez az ő utódaik idején is. S a csendes, puha, téli éjszakákon, amikor mindent hófehér lepel borít, az öregek mesélni kezdenek. Mesélni egy régi-régi, ám mégis igaz és kézzelfogható történetet, amelyet talán a szél hozott messzi földekről, sosem volt időkből. Egy történetet Róla. Nem volt neve, mégis mindenki tudta, hogy kiről van szó. Megelevenedett Mese.
     A Névtelen Ember már évszázadok óta minden alkonyatkor a szikla peremén ült. Nem csinált semmit, csak élt. Csak létezett, ami már önmagában egy csoda, egy titok. Hagyta, hogy továbbrepüljön feje fölött az idő. Ami talán meg is feledkezett Róla.
     Mondják, Ő egy a Halhatatlanok közül, s már több ezer éves is volt, amikor elkövette a létező legnagyobb hibát: beleszeretett egy halandóba. Tudta, nem lenne szabad, vétke vezekléseként időtlen béklyóba kötik szívét. Mégsem tudott ellenállni, hiába tiltakozott oly hevesen, vére és lelke fellázadt esze ellen, míg végül minden porcikája a lányé volt. Attól kezdve értelmet nyert hosszú, ám tartalmatlan élete. Immáron nem csak céltalan ide-oda tengődés volt az évszázadok viharában és szürke közönyében. volt valaki, aki számára a Világot jelentette. Több száz év belesűrűsödött egyetlen pillanatba, egy tekintetbe és egyetlen érintésbe.
     De mindig is tudta, hogy egyszer vége lesz. A lány elmegy, neki meg itt kell maradnia, egyedül, örökre, az emlékeivel és akkor szíve meg fog hasadni. De hisz ez a szívek dolga… az oly közeli jövő mégis távolinak tűnt, amíg együtt mártózhattak a jeges patak vízében és mézédes gyümölcsök ízét csókolhatták le egymás ajkairól. Egyszer aztán egy nyári napforduló idején elérte őt az elkerülhetetlen: szerelmét megölték. A karjai közt halt meg, s az alkonyat vérvörösre festette a sziklát. Utolsó mondata az volt, hogy ha meg akarja tudni az Igazságot, hallgassa a Szél Énekét. És elment. Egy pillanat alatt szertefoszlott a Világ. Számára ekkor kezdődött az élet az Élet után. De nem adta fel. Ő maradt. Maradt, mert az emlékei nem engedték. Maradt, mert a szíve egy darabja már a sírban volt. Maradt, mert halhatatlanul szeretett egy halandót. Maradt, mert… mert maradnia kellett.
     Eleinte nem értette a szél énekét. De rájött, hogy a szívével kell hallania, s így titkokra, örök igazságokra lelhet rá.
     Alkonyodik. Ő kint ül a sziklán. Arra gondol, nem szeretett hiába. Arra, hogy már érdemes volt élnie, hogy tovább kell őriznie a Kedves emlékét… tovább, amíg képes lesz rá, hisz így egy darabka- nem, az egész lénye halhatatlan lesz. Neki ez a Sorsa. Nem szegül ellene, csak csendesen hordozza.
     Alkonyodik. Ő kint ül a sziklán. Alkonyodik. Hallgatja a Szél Dalát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Novella
· Írta: Hazajaro_Lelek
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 180
Regisztrált: 1
Kereső robot: 18
Összes: 199
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.141 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz