Amikor sír a lázas
vörösen izzó Nap,
éget, majd
lenyugszik újra,
az élet zenéje
lassan elsuhan,
s lelkemben
a dallam,
mint őrült szerelem
zuhan -
Elszakít - összeköt,
pusztít,
s eggyéolvaszt,
de megmarad
a fény,
sápadt - vörösen,
alig melegen,
mint a szívem,
mikor fáj,
de halál
mégsem talál…
- Csak a percek múlnak,
mint homokszemek
hullnak
az órán,
aztán
lelassulnak
némán,
- ahogy a gondolataim
és az álmaim
összeforrnak
egy zenében,
s úsznak tovább
együtt,
a néma
őszi szélben…