Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Istenek és emberek (03. rész)

, 361 olvasás, Shakyr , 0 hozzászólás

Fantasy

    A söntésben csupán egyetlen asztal állt, a szoba közepén. Az ablakokat vastag függönyök fedték, az ajtót pedig a kocsmáros gondosan eltorlaszolta a belépők után. Szótlanul tálalta fel az ételt és a bort is, pedig majd szétvetette a kíváncsiság. Miután visszavonult a konyhába, egy résnyire nyitva hagyta az ajtót, s nesztelenül egy székre telepedett, hallótávolságra a vendégektől.
    A hajóval érkezett figyelmét nem kerülte el ez az egyszerű ravaszkodás. Elmosolyodott és egy parancsszót suttogott. A botja végén felizzott a kristály.
    – Csendharang – szólalt meg. – Túl sok a kíváncsi fül, s most senkiben sem bízhatunk.
    A mágus bólintott.
    – Sejtettem. Azért is választottam ezt az eldugott helyet. Errefelé feltűnőek az idegenek.
    A vendég felhajtott egy pohár bort és nagyot sóhajtott.
    – Tartozom még a bemutatkozással, Shan’ Elor uram. Ashmareus vagyok, a quellanai mágustanács Nagymestere. Személyesen ugyan még nem találkoztunk, de hivatásomból eredően nagyon sokat tudok a történetedről – elvégre a mi tanítványunk voltál.
    – Megtisztelő ez a részedről, de nem hinném, hogy valamiféle osztálytalálkozó kedvéért kerestél meg – mosolyodott el a mágus.
    – Valóban. Bár a Nagykirály körözvényt adott ki ellened a vélt és valós bűneid miatt, a mágustanácsot ez nem érdekli különösebben. A világi bűnök problémája maradjon meg a világi hatalmaknál. A kérdésnek ezen oldalát akár el is felejthetjük. Minket -avagy engem- egészen más érdekel.
    A mágus kérdően nézett rá.
    – Bármennyire is titkolod, tudom, hogy különös erőknek parancsolsz és rendkívüli tudás van a birtokodban. Olyan tudás, amivel még mi, a mágustanács tagjai sem rendelkezünk. Olyan tudás, ami egy ősi varázseszköztől származik - és abban reménykedem, hogy ezek az információk most a segítségünkre lehetnek.
    – A legendákban sok a túlzás – jegyezte meg a mágus. – Úgy nézek ki, mint aki korlátlan hatalommal bír, kozmikus erők fölött rendelkezik és egy pattintással képes a világ sorát megváltoztatni? – kérdezte kesernyésen, egyszerű útiruházatára pillantva.
    – Nem hatalomról, hanem tudásról beszéltem - de majd döntsd el magad. Egyelőre megismertetlek azokkal az eseményekkel, amelyek arra késztettek, hogy hozzád forduljak. Nos, az első baljós jelek An-Amothban mutatkoztak, az egyik fegyvergyárban …
    
    * * *
    
    … a sáskainvázió következtében pedig a királyságot éhínség fenyegeti. Ezek voltak tehát dióhéjban az események. Most pedig várom a kérdéseidet.
    A mágus elgondolkodott.
    – Feltételezem, hogy nemcsak a mendori ereklye tűnt el – jegyezte meg.
    – Így igaz. Mind a négy tartomány templomából eltűnt valami és az események rögvest ezután következtek be.
    – Kerülgeted a forró kását, mesterem. Ereklyék, tárgyak, valamik … Szerintem mindegyik templomból ugyanazon dolgok tűntek el: a Jah’ zinok horgonykövei.
    A Nagymester elégedetten bólintott.
    – Nem csalódtam benned. Meridan biztos volt benne, hogy sokkal többet tudsz ezekről a dolgokról, mint egy átlagos varázsló…
    – Meridan…? Hogyan keveredett bele a dologba?
    – Tudod, fiam, a nők időnként szeretnek dicsekedni … s a hírmorzsák az én fülemig is eljutottak. Meglátogattam azt a bizonyos hercegséget, ahol most dolgozik és hosszasan beszélgettünk. Most pedig itt vagyok. Ám ez most mellékes - beszélj inkább a horgonykövekről. Vedd úgy, hogy semmit sem tudok róluk, az eredetükről - s ebben nem is állok messze az igazságtól.
    Shan’ Elor gondosan kiválasztott néhány sült húst a tálról, körítést rakott mellé a tányárjára s jóízűen falatozni kezdett.
    – Láss neki, mesterem, hosszú délután elé nézünk – pillantott fel asztaltársára.
    
    * * *
    
    – A Jah’ zinok, vagy másnéven védőszellemek: teremtett lények – kezdte elbeszélését a mágus…
    
    … emberek alkották őket, a régmúlt idők hatalmas mágusai. A köznép szemében a Jah’ zinok istenek voltak, akik meghallgatták az imákat, csodákat tettek, katasztrófákat hárítottak el, életeket mentettek meg, segítséget adtak a mindennapi élet kisebb-nagyobb gondjainak megoldásához.
    A papok és mágusok szemében a Jah’ zinok szolgák voltak, akik parancsokat teljesítettek s hatalmuk fölött az alkotóik rendelkeztek.
    A védőszellemek nem rendelkeztek fizikai, megfogható testtel. A világot átfogó manaháló részei voltak, láthatatlanok, ezernyi helyen lehettek egyszerre s képesek voltak varázsolni: uralták a manát. Önállóságuk azonban látszólagos volt, mert az alkotók nem kockáztattak. Minden Jah’ zint egy mentális fonál kötött össze a parancskristályukkal, melyen keresztül az alkotók irányításuk alatt tarthatták a szellemeket. Ezeket a kristályokat hívták horgonyköveknek.
    
    A fennmaradt iratok és a legendák alapján úgy tudjuk, hogy a Jah’ zinokat egy lélekkohó nevű eszközben hozták létre, a négy őselem, a tűz, a víz, a levegő és a föld eszenciáiból. Ezek felhasználási arányától függött, hogy a szellem melyik őselem fölött uralkodhat, s a létrehozó mágus aurájától örökölte meg azt, hogy jóindulatú avagy gonosz szellem válik-e belőle.
    
    A lélekkohó, melyben sok tízezer évvel ezelőtt a ma ismert szellemeket alkották, elveszett, a hozzá tartozó rituálé szintén feledésbe merült. Már nem alkotnak új szellemeket.
    
    Jelenleg négy élő szellemről van tudomásunk. Yoth’ el, a Tűz Jah’ zinja An-Amothban; Sean’ za, a Víz Jah’ zinja Mendorban; Aery’ mon, a Levegő Jah’ zinja Yrmal-Gonban, Moar’ tha, a Föld Jah’ zinja pedig An-Parellában szolgál, vagyis az ottani templomok őrízték a horgonyköveiket…
    
    … A nagymester felemelte a kezét.
    – Pontosítok. Húsz, úgynevezett nagy szellemről tudunk – jegyezte meg csöndesen. – A mieinken túl, három közülük keleten, Chi-An-ban található, három a darmoni szultánság templomaiban, kettő a Zoral-sivatagtól délre fekvő barbár vidéken.
    – És a többiek?
    – Halottak. A horgonyköveiket Quellanában őrízzük, de a mentális kapcsolat már megszakadt a szellemeikkel. Senki sem tudja, mi lett a sorsuk. Vannak persze még apróbb szellemek, egy-egy család birtokában, ezek azonban csekély varázserővel bírnak, nem is tartjuk nyilván őket.
    – Az elrabolt kövek … gondolod, hogy a rabló utasítására történtek az események?
    – Nem hinném. Ezek jóindulatú lények, a sötét parancsokat nehéz rájuk kényszeríteni. Eddig legalábbis senki sem tudott visszaélni ezzel.
    – Akkor csak egy lehetőség maradt – töprengett a mágus. – A szellem szorosan kötődik a kőhöz. Ha ez a kapcsolat megszakad …
    – Mondjuk, egy mentálisan leárnyékolt tartályba helyezve a követ?
    – Igen… s ekkor elenyészik az erő, mely addig megkötötte a szellem akaratát.
    – Elszabadultak …
    – Ennél azért többről van szó. A szellem csak a horgonykővel együtt alkot egy egészet. Most durván kettészakították ezt a tudatot.
    – Meghaltak?
    – Nem. A helyzet ennél sokkal aggasztóbb. Megőrültek.
    
    Csend ereszkedett közéjük.
    – Még nem említettem, miért is ez a nagy titkolózás – törte meg a hallgatást a Nagymester. – Erős a gyanúm, hogy a Mágustanács tagjai közül valakinek vagy valakiknek köze van az eseményekhez … Ennek kiderítéséhez kérem a segítségedet.
    
    
    3.
    
    Mon-duon romjai, a Felemelkedés 2441 évének Nyárelő hónapjában
    
    – Látod? Az ott már a tenger!
    A lány egy darabig a jelzett irányt fürkészte.
    – Nem látok mást, csak ködöt és a felhőket…
    A fiú elmosolyodott.
    – A köd a tengerről száll fel. Ha jól megnézed… ott, abban az irányba … az a pici kék folt… a vízfelület, ahol felszakadt a köd.
    – Még sosem voltam a tengerparton.
    – Akarod, hogy megnézzük? Elkísérjelek?
    A lány közömbösen vállat vont.
    – Minek? Kopár vidék, semmi látnivaló, csupán a nyirkos kövek és a hideg északi szél. Nem szeretem a hideget – tette hozzá megborzongva.
    – Akkor menjünk el az erdőbe, ilyenkor a legszebbek a fák és a virágok! – próbálkozott a fiú.
    – Ezek annyira hétköznapi dolgok … valami újat, valami izgalmasat szeretnék… A múlt héten Lilent a barátja léghajóval vadászni vitte és …
    – A barátnőd szokás szerint szeret nagyokat mondani. Felosontak a léghajóra, de a kapitány még a felszállás előtt rájuk bukkant és letessékelte őket. Bár jobb lett volna, ha ezt felszállás után teszi meg – morogta dühösen a fiú.
    – Jól van no, de legalább megpróbáltak valami izgalmasat – mentegetőzött a lány.
    
    Csend ereszkedett közéjük. A lány szólalt meg először.
    – Ott a hegyoldalon… azok a régi romok. Voltál már ott?
    – Most tréfálsz? Azok ott a mon-duoni mágustorony romjai. Nem hallottam még arról, hogy bárki is oda merészkedett volna.
    – Tiltott terület?
    – Nem tiltott, csupán veszélyes. A háborúban lerombolták, de senki sem tudja, milyen sötét titkok, csapdák rejtőznek még a romok alatt.
    – De hiszen annak már több ezer éve. Sem a varázslatok, sem a csapdák nem tartanak ki örökké. Gondolj csak bele, milyen kincsekre bukkanhatnánk ott…
    – Vagy pedig otthagyjuk a fogunkat.
    – Valld be, hogy egyszerűen csak gyáva vagy. Barial habozás nélkül belevágna a kutatásba…
    Vetélytársa nevének hallatára a fiú arca lángbaborult.
    – Barial egy hencegő, üresfejű majom!
    – Viszont nagyon jól táncol és nem ijed meg a saját árnyékától – vágott vissza a lány.
    – Hát jó! – csattant fel a fiú. – Megnézzük a romokat, de ha valami baj történik, magadra vess!
    A lány egy puszit nyomott a fiú arcára.
    – Tudtam, hogy bele fogsz egyezni! Juj, de izgalmas lesz… induljunk!
    
    … Lassan haladtak fölfelé a bozóttal benőtt a hegyoldalon, a mohos sziklákat kerülgetve. Az alacsony növésű fák koronája fölött már látni lehetett az egykori erődítmény falának romjait.
    – Milyen hatalmas – suttogta a lány.
    – S ezek csak a maradványok. A legenda szerint százötven lábnyira magasodtak a falak.
    A romokat nem tudták kétszáz lépésnyivel jobban megközelíteni, a leomlott falak kövei járhatatlanná tették a hegyoldalt.
    – Menjünk körbe, hátha találunk valami járhatóbb részt – javasolta a lány.
    Az ösvényre a hegy tenger felé eső oldalán bukkantak rá. A köveket, sziklákat valami vagy valaki félredobálta és széles, jól járható út vezetett az erőd félig beomlott kapuja felé.
    – Ez az út nem tűnik ezer évesnek – töprengett a fiú. – Úgy látszik, mintha nem is olyan régen használták volna… a kerék és patanyomokat még nem mosta el az eső.
    – Akkor siessünk, nehogy elvigyék előlünk a kincseket – bökte oldalba a lány.
    – Inkább legyünk óvatosak. Lehet, hogy rablók vertek itt tanyát, márpedig azok nem szeretik a hívatlan vendégeket.
    
    A romok között síri csend honolt. A várkapu hatalmas ajtaja kidőlve, elkorhadva feküdt a földön, az őrtorony ablakpárkányán csenevész növények zöldelltek, az udvar kövei közötti réseken a vadcsalán hajtásai türemkedtek elő. Semmi nyoma nem látszott annak, hogy valaha is élő ember fordult volna meg erre. Azaz, majdnem semmi nyoma …
    – Nézd, annál az ajtónál le van taposva a gaz … és mintha a fája sem lenne korhadt …
    – Talán egy csavargó vert ott tanyát… Jobb, ha nem zavarjuk.
    A lány csípőre tette a kezét.
    – Beijedtél? Egy fél napot vesztegettünk az idefelé vezető útra és most akarsz visszafordulni? Ahogy gondolod! Majd Bariallal visszajövök …
    A fiú dühös pillantást vetett a lányra.
    – Gyerünk. Nem vagyok gyávább, mint az a majom.
    Az ajtón nem volt zár, zajtalanul tárult ki előttük. Mögötte homályos lépcsősor vezetett lefelé, a sötétbe. A fiú a hátizsákjából fáklyát vett elő, meggyújtotta és maga elé tartva óvatosan megindult lefelé. A lány követte.
    A lépcső enyhe ívben kanyarodott visszafelé, majd egy újabb ajtó állta útjukat. A fiú óvatosan lenyomta a kilincset, résnyire nyitotta az ajtót és belesett a nyíláson.
    
    "ELJÖTTÉL, GAZDÁM?"
    
    A hang nem egy meghatározható irányból jött - egyenesen a fejükben szólalt meg. A ajtó kinyílt és hatalmas, kör alakú terem tárult a szemük elé. A falikarokban égő fáklyák kísérteties, zöldes fénnyel világították be a helyiséget. A terem üres volt, eltekintve egy hatalmas, kör alakú kádszerűségtől, ami a szoba közepét foglalta el.
    A fiatalok közelébb óvakodtak.
    
    "TE NEM A GAZDÁM VAGY!"
    
    A tartályból alaktalan, rózsaszínű massza emelkedett ki. Barázdált felszínén hosszú csápok lengedeztek, melyek körbevizsgálva a termet, felfedezték a betolakodókat és valamennyi nyúlvány a fiatalok felé fordult.
    
    "TAKARODJATOK! – dörrent a hang. A fiú a fejéhez kapott. Elviselhetetlen fájdalmat érzett, a lábai maguktól mozdultak, ahogy a kijárat felé támolygott. Valamiben megbotlott, lenézett, a lány feküdt előtte a földön, ájultan.
    
    "TAKARODJATOK INNEN!" – tombolt a fejében a hang. Óriási erőfeszítéssel lehajolt, derekánál fogva felemelte a lányt és az ajtó felé vonszolta. A lépcső végtelennek tűnt, könyökét, térdét lehorzsolta, ruhája elszakadt, süketen és vakon támolygott ki az udvarra, a hang pedig ott dübörgött a fejében, parancsolóan, követelőzően, gyűlölettel tele.
    
    "PUSZTULJATOK INNEN!"
    
    Már nem tudott visszaemlékezni, hogyan jutott ki az udvarról, ki a romos kapun, néha futva, néha négykézláb mászva, néha megcsúszva a nedves füvön. Ahogy egyre távolabb került, a hang elcsöndesedett, a fejfájása is alábbhagyott. Elvesztette az eszméletét.
    
    … Valaki egy nedves ruhával törölgette az arcát. Kinyitotta szemét. A lány térdelt mellette és könnyes szemekkel figyelte az ébredését.
    – Mi volt ez? – suttogta.
    A fiú felkönyökölt.
    – Egy droudhol. A Sötét Kor teremtménye. A Toronyháború alatt állítólag valamennyit elpusztították.
    – Mégsem mindet.
    – Feltétlenül értesíteni kell az elöljáróinkat. Egy ilyen szörny súlyos fenyegetést jelent az egész környékre. Segíts felállni, kérlek.
    
    – Köszönöm, hogy kihoztál onnan – mondta csendesen a lány, amikor rátértek a hazafelé vezető széles útra. – S ha tudni akarod, Barial nem is annyira jó táncos – tette hozzá, enyhén elpirulva.
    – Viszont nagyon bátor – jegyezte meg epésen a fiú.
    – Nem érdekel a bátorsága. Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk az erdőbe, megnézni azokat a virágokat …?
    
    
    4.
    
    Quellana, a Felemelkedés 2441 évének Nyárközép hónapjában
    
    Az út eseménytelen volt. A kicsiny vitorlás háborítatlanul hagyta el a kikötőt, a partvidék kalózhajóinak árbócai sem tűntek fel a horizonton, következő nap estéjét pedig már a mendori öböltől északra, egy kicsiny kikötő rejtekén üdvözölhette. A parton dísztelen, lefüggönyözött ablakú hintó várakozott a mágusokra.
    – Jobb, ha elkerüljük a nagyobb kikötőket és városokat – jegyezte meg a Nagymester.
    – Ha valamelyik tanácstag keze van a dologban, akkor indokolt az óvatosság – bólintott Shan’ Elor. – Bár, remélem, nem ezzel a batárral fogunk Quellanáig döcögni.
    – Harminc mérföldnyire innen található egy régi szentély. Kevesen tudják, de van egy működő térkapuja, a szentély őre pedig megbízható barátom. Észrevétlenül eljuthatunk a dolgozószobámig.
    – S aztán? A Tanács ülései zártak, még írnokok sem lehetnek jelen. Hogyan képzeled a bejuttatásomat?
    – Pofonegyszerűen. A fiam is tanácstag, őt fogod helyettesíteni. Értesültem róla, hogy mesterien tudod változtatni a megjelenésedet. Felveszed az alakját, az öltözékét, pár napig tanulmányozod a viselkedését, az ülésen pedig csöndben maradsz. Senki sem fogja észrevenni a cserét.
    – A terem ajtaján van egy eszköz, ami az alakváltókat figyeli. Tudom, egyszer még diákkoromban megpróbáltam belógni … mekkora felfordulást sikerült okozni a riasztással – nevette el magát a mágus.
    – Rémlik valami. Az a diák egy hónapig száraz kenyéren és vízen, szobafogságban élt, ráadásul az esedékes vizsgáit sem tudta emiatt letenni – mosolyodott le a mester is.
    – Viszont én voltam a nap hőse …
    – Most másképp lehetsz hős. Az érzékelőt a szokás szerint én fogom kezelni - és kikapcsolni is, egy pillanatra, amíg átjutsz a kapun. A többi a te dolgod, lényeg, hogy ne kelts feltűnést, senki se foghasson gyanút.
    – Van esetleg elképzelésed, hogy kit érdemes …
    – Nem akarlak befolyásolni – vágott közbe a mester. – Vannak elképzeléseim, de lehet, hogy teljesen tévesen ítélem meg a jeleket. Indulj inkább tiszta lappal. Vedd úgy, hogy mindenki gyanús.
    – S rám nem gyanakszol?
    – Nem. Nem lehetett közöd a rablásokhoz.
    – Miért vagy ebben biztos?
    – Azért, mert az utóbbi fél évben minden lépésedet figyeltettem. Egy gyertyát sem gyújthattál volna meg anélkül, hogy én illetve a tanács ne értesültünk volna róla.
    – Gyanakodtál rám?
    – Eleinte igen. Aztán pedig rájöttem, hogy ártatlanul sokkal nagyobb hasznot hozhatsz.
    A mágus kérdően tekintett a nagymesterre, mire az felnevetett.
    – Nos, jelenleg te vagy a bűnbak. Bátorkodtam ugyanis néhány hamis jelentést terjeszteni a Tanács elé. Most mindenki utánad kutat, hogy megtaláljon és tűzzel-vassal kicsikarja belőled a horgonykövek hollétét.
    – Értem. Eddig csak a Nagykirály vadászott rám, most pedig a teljes varázslótársadalom is a nyomomban lohol. Igazán megnyugtattál.
    – Nem kell aggódnod. A Tanács tornya az utolsó hely, ahol keresnének. Feltéve persze, ha nem buktatod le magad valami ostobasággal. Ez a titkos utazás sem miattam lett megszervezve - hanem miattad, hogy szem elől veszítsenek és nyugodtan nyomozhass a háttérben. Ha pedig mégis fülöncsípne valaki … nos, az élettörténeted ismeretében kétlem, hogy gondot okozna a szabadulás.
    A mágus bólintott.
    – Lehetséges. Épp a minap gondolkoztam azon, hogy kellene egy kis változatosság. Ez pont megfelelő megbízásnak tűnik egy vándor mágus számára. Vállalom - mert gondolom, más választásom amúgy sem lenne.
    – Bölcs meglátás. A szerződés ezennel megköttetett – dőlt hátra az ülésen a nagymester. Az út hátralévő szakaszán több szó nem hangzott el közöttük.
    
    * * *
    
    A nagy tanácsterem lassan már megtelt. A felszolgálók még egy utolsót fordultak, csemegékkel, frissítőkkel rakták tele az asztalokat, majd elhagyták a termet. A nagymester megrázta az elnöki csengőt, s az előtérben csevegő néhány tanácstag is az ajtó felé vette az irányt.
    Shan’ Elor még az elsők között érkezett. Nyugtalanul figyelte az ajtót, élénken élt még benne a régi emlék, amikor a küszöbhöz érve villogni kezdtek az ajtófélfába épített kristályok, éles sikollyal szólalt meg a riasztó és négy teremőr rohant rá. Perceken belül egy ablaktalan zárkában találta magát, egy mogorva felügyelővel összezárva…
    
    … Ezúttal semmi probléma nem akadt. A jelzőberendezés csöndben maradt, a mágus udvarias fejbólintással üdvözölte a többi tagot, majd elfoglalta helyét és a magával hozott könyv tanulmányozásába fogott.
    "Figyelj mindenre" – súgta gondolatban testetlen társának. Válasz nem érkezett, a lélekkő szelleme mély hallgatásba burkolózott.
    A Tanács ülése eseménytelen volt. Néhány jelentéktelen beszámoló hangzott el a kutatások eredménytelenségéről, az újabb természeti katasztrófákról, panaszokat olvastak fel, ám döntések meghozatalától mindenki vonakodott. Egy kisebb vita lángolt fel a felelősség kérdésével kapcsolatban: jó döntés volt-e a horgonyköveket szétosztani a templomok között, avagy itt, Quellanában lett volna a helyük?

    Jó két óra múltán a tanács feloszlott, a tagok egyenként elhagyták a termet. Shan’ Elor az utolsók között távozott.
    – Fiam! – szólt utána a Nagymester. – Feljönnél hozzám? Anyád üzenetét kell átadnom.
    
    … Az elnök dolgozószobája üres volt, a Nagymester még a folyosón beszélgetett az írnokokkal. Shan’ Elor helyet foglalt az egyik fotelban és türelmetlenül várt.
    "Mi történt? Miért vagy csendben?"
    A belső hang válaszolt.
    "Csendben kellett maradnom. Attól tartottam, hogy felfedezik a jelenlétemet."
    "De hiszen az lehetetlen. Semmilyen ma ismert mágia nem képes a…"
    "Épp erről van szó. A MA ISMERT mágiáról. Amivel ott benn találkoztam, az egy végtelenül ősi dolog volt, ami velem egyidős…"
    "Csak nem azt akarod mondani, hogy…"
    "De bizony azt. Lélekkövek jelenlétét érzékeltem."
    "Köveket? Többen is voltak?"
    "Négyen vagy öten – de nem mertem jobban megvizsgálni őket, nehogy leleplezzem magamat."
    "Úgy mondtad, hogy hét lélekkő készült annakidején. Ezek szerint megkerültek a többiek is."
    "Sajnos, nem így van. Azok a kövek, vagyis pontosabban a személyiségmintájuk ugyanazon lenyomatból származnak."
    "Felismerted? Melyik kő lehet az?
    "Felismertem. Mindegyikük én vagyok. Valaki megtalálta az eredeti talizmánt, amit annakidején a folyóba dobtál, valamiképp kinyerte belőle a tudást, megosztotta, és …"
    "És most visszaélnek vele."
    "Rosszabb. Azok az emberek nem kevesebbet terveznek, mint a kontinens leigázását. Vissza akarják állítani a Sötét Korszakot."

Megjegyzés: (Folyt. köv.)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Shakyr
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 195
Regisztrált: 2
Kereső robot: 22
Összes: 219
Jelenlévők:
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1316 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz