Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A völgy

, 343 olvasás, kapolyi.gyorgy , 6 hozzászólás

Ezerszín

Sziklákkal tarkított- köves dűlőút vezetett fel a hegygerincre, úgy kanyargott a vén fák között, mint egy kis folyó.
Hosszú volt ez a kaptató, dúsan kínálta a bokatörés lehetőségeit, a nagyobb sziklákon napozó zöld gyíkok, mintha azt figyelték volna, ki jár pórul.
Persze ritkán keveredett a környékre ember, talán nagyobb esők után a környékbeli gombagyűjtők, de azok sem szívesen, mert mindenfélét suttogtak az erdőről, ha nem is hitték el, de bennük maradt egy rossz érzés.
Jobb, ha elkerüljük a gerincre vezető kaptatót,- mondogatták, elég barátságtalan hely.
A madarak is kikerülik, akkora a csend, hogy szinte hallani. Meg arra a gomba is kevés, elég, ha a hegy lábánál keresgélünk- mondták.

Senki nem vallotta be, hogy fél odamenni.
Aki néha arra tévedt, nem történt vele semmi, de a levegőben volt valami rideg rosszindulat, mintha a sűrű törzsek és lombok árnyékából folyton figyelne valami kegyetlen tekintet.

A hegytetőről csodálatos látvány tárult az érkező elé.
Körben hegykoszorú vonult a szikrázóan kék ég alatt, sűrű erdőkkel borítva mindent, csak a völgyben fogytak el a nagyobb fák, ott termetes bozótos terpeszkedett.
Lent nappal is félhomály uralkodott, a tüskés bozótos mindent benőtt,
csend, és mozdulatlanság mindenütt.

A bokorerdő átölelte az apró házakat, korhadó kerítéseket, csak kevés kémény füstölt, azok is olyan bátortalanul, hogy alig lehetett észrevenni.
Néha, egy feketeruhás öregasszony, vagy ember, sietősen végigment a gazzal telenőtt úton, majd eltűnt az egyik házban.
Még kutyaugatás sem hallatszott sehonnan.

Ahogy jött az este, nőtt a sötétség, mindenki bezárkózott a házába, még a spalettákat is bereteszelték.
A lassan égre kúszó hold sápadt fénye oldotta a feketeséget, olyan halott és deres fénnyel, ami csak reménytelenséget, és félelmet okozott.
Aztán feltámadt a szél, nehéz bűzt hozva a fák közül, a régi temető felől, amit sok éve visszavett az erdő.

A lombok sötét rejtekéből, egyre több kámzsás alak lebegett elő, megindulva a házak felé.
Fehér alakjukat jégszínbe játszotta a hold hideg fénye.
Lassan vonultak végig a falun, majd elnyelte őket az erdő.

Reggelre a völgy képe egészen megváltozott.
Minden növény elszáradt, a nagyobb fák ki is dőltek, az épületek helyén csak romok maradtak, amit órák alatt betakartak az indák.

Az erdőkerülő mesélte el, miután reggel levonszolta magát a faluba.
Viasz sápadtan, kifejezéstelen szemekkel akadozva suttogott, és rázta a hideg.
Még aznap délután meg is halt.
Mert ő volt az egyetlen élő ember, aki látta mi is történt, és ezért az életével fizetett- sugdosták egymásnak a vénasszonyok, az emberek csak fejüket csóválták, de senki nem mert legyinteni, vagy kételkedni a történtekben.
Azóta sem jártak a hegygerincen, féltek, ha meglátják a völgyet, rájukragad az átok.
Ha a völgy felől fújt a szél, érezték a furcsa szagot, egyesek távoli lélekharang hangját vélték ilyenkor hallani.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: kapolyi.gyorgy
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 342
Regisztrált: 1
Kereső robot: 29
Összes: 372
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.626 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz