végre megnyugodnék
mi fáj, örökre elbúcsúznék.
Tőle, s te tőlem.
De én, csak a világtól,
nem mástól.
Mert tőled nem félek.
Ha szívem kiterítem,
melyet életlen késsel,
de éhes hiéna mohossággal
vérvörösen,
kivágva sebbel, heggel
neked ígérnék.
Fogadnád, kérnéd?
Az motorja testemnek,
mely vágytól ég, s vész el.
Az dobog, vér lüktet,
ha birtokolsz
ütemem, tőle nézem.
De az érzelem,
mely bennem izzó lélek,
NEM ADOM!
Marad nekem,
ezernyi penge élen
táncot járó
vérvörös élvezet.
(Feketén buggyanó tébolyult őrület!)
Messze távol,
őszöl vöröslő platánlevél,
száraz avar,
eső, hajnali dér.
Az legyen nyugvóhelyem,
Ágról lelógó élvezetem.
Annak éke tán lehetnék.
Mert élni (így) nem szeretnék.
Megjegyzés: emlékül Zolee barátomnak