Az élet peremén
árulom magam,
kopott kosaram rejti
minden kimondott szavam,
de nincs rá kereslet,
nem kell a múlt idő,
hiába rángatom elő
könnyekkel festett
bíbor bársonyomat,
hiába terítem föléje
legszebb álmaimat,
örömeim táncos fényvirágát,
csillagokkal sziporkázó boldogságát.
Hát csak ülök itt egyedül a sarkon,
sorra veszem, megforgatom,
elolvasom, számon tartom
mindazt aki voltam,
mindazt, amit egy kis foltban
zsugorodott múmiaként
rejt majd a végtelen idő.