Amikor feltűntél még diákok voltunk,
én tizenhat múltam - te tizenhárom voltál.
Szinte még gyermekként találtunk egymásra.
Hat évig tartott felhőtlen boldogságunk,
- hat év alatt kész felnőttekké váltunk.
Terveztük jövőnket - gyermekeink számát,
tiszta szép szerelmünk, jövőbeni álmát.
Ifjú szívünk csak egymásért dobogott,
oly lángolón égett. Hittük szerelmünkről,
hogy sohasem ér véget.
Hittük, hogy a végtelennek, sehol nincsen vége.
Egyszer csak, mint villám, csapott ránk az égből,
előre nem látott észrevétlenségből,
- halálos kórt kaptál. Küzdöttél ellene, de már,
hiába volt minden élni akarásod – erőfeszítésed;
az Úr akarata szerint befejeződött a Te földi küldetésed.
Melletted voltam a korházi ágynál, s fogtam kezedet,
úgy segítettem volna rajtad, de segíteni… már sajnos nem lehetett.
Amikor elmentél éreztem kezednek - kezem gyenge szorítását,
már fátyolos szemeidnek, reám megcsillanó végső búcsúzását.
Láttam néma ajkaid szótlan mozdulását – mintha mondtad volna,
Isten veled, odafönt találkozunk… Mennybe szállt a lelked.
Elveszítettelek… örökre elmentél, magaddal vitted álmainkat.
Sokáig bolyongtam egyedül, csillagtalan sötét éjjeleken.
Fájó gyászomban elmerengve, amely utánad megmaradt nekem.
Azóta bármikor, ha feltekintek az Égre,
már tudom, hogy van: a végtelennek vége.
Megjegyzés: egy visszaemlékezés annak évfordulóján, aki fontos volt nekem.
2009-08-25.-én.