Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Avida - részlet

, 305 olvasás, jeremy_zs , 0 hozzászólás

Ezerszín


- Avida! Én vámpír vagyok! - Kiáltotta Gly (gláj), bár igyekezett magát visszafogni.
- Tudom!
- Nem! Ha így reagálsz a történtek miatt, akkor nem tudod. Mit hittél? Hogy majd varázspálcával jól levarázsolom rólad? Vagy mit?
- Én… én nem tudom. De ez akkor is sok nekem. És tudod mit? Igazad van. Egy senki vagyok hozzád és a vámpírokhoz képest.
- Sosem mondtam, hogy senki vagy. Ezt meg honnan vetted?
- Nem akarsz átváltoztatni. Úgy vélem, ha valóban fontos lennék neked, nem hagynád, hogy az életem ekkora veszélyben legyen. És azt hiszem, akár az összes vámpír az életemre törhetne, te inkább legyőznél ezer meg ezer vámpírt, akkor sem tennéd meg.
Már nem bírták az idegeim, a könnyeim folyni kezdtek. A látásom elhomályosult, hiába igyekeztem törölgetni a szemem.
- Igazad van. – Mondta egy perc gondolkodás után. - Érted akár több ezer vámpírral is harcolok. Mert lehet, hogy vannak, akik számára senki vagy, de nekem te vagy a mindenem. Kérlek, ne menj el! Ne tedd ezt velünk!
- Így legalább mindkettőnknek könnyebb lesz. – Fel sem fogtam, amit mondott, csak pakoltam.
- Miért volna könnyebb?
- Nekem nem kell félve élnem, neked meg nem kell harcolnod a fajtáddal.
- És ha én inkább harcolok? És ha nehéz? Akkor mi van? Én akarlak téged, nem érdekel, mibe kerül!
- Az életembe… akár az életembe. Gondolom, neked egyszerűbb ezt a kockázatot vállalnod.
- Nem… - reagált rémülten.
- Sajnálom, Gly! Elmegyek.
- Avida!
- Gly! Hagyj, kérlek! Csak hagyj elmenni.
Kezembe fogtam összecsapott bőröndöm, és elindultam kifelé. Mikor a galériára nyíló ajtót kinyitottam, Gly már ott állt. Olyan gyors volt, hogy egyáltalán nem vettem észre, amikor elillant mellettem.
- Az sem számít, hogy mennyire szeretlek? – Kérdezte kétségbeesetten, szeme vértől vöröslött.
Egy pillanatra ettől megrendültem, de nem mondtam semmit, csak lerohantam a lépcsőn. Hiába a tömeg, a rengeteg ember, abszolút nem számítottak. Mintha ott sem lettek volna. Pool utánam kiáltott, amikor észrevett, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna. A kijáratnál ismét Gly-ba ütköztem, de szó szerint. A könnyeimtől alig láttam valamit, így nem volt nehéz nekimennem, ha pontosan elém állt.
- Gly! Tényleg el akarok menni innen! – Mondtam neki hangosan, ingerülten.
- Ha várnál egy kicsit, és lehiggadnál, talán máshogy látnád a dolgokat.
A szemébe néztem, látni akartam a tekintetét. Akkor már az én Gly-om volt, akit szerettem. De hiába a rabul ejtő és nyugodtságot sugárzó tekintet, amikor megragadta a karomat, éreztem magamban a dühöt, ami még mindig benne tombolt. Bár mögötte a fájdalom bujkált, a düh, döntően nagyobb mértékben volt jelen.
- Engedj el, kérlek!
Gly a fejemben kutatott. Keresett valamit, ami alátámasztja a gyanúját, hogy csak össze vagyok zavarodva. Én hagytam. Biztosnak éreztem a döntésem, és nem féltem attól, hogy bármit is találhatna, amit fel tud használni. Amikor szorítása lazulni kezdett, és arca komorságot tükrözött, tudtam, el fog engedni. Belátta, hogy hagynia kell. Kiszabadítottam a karomat, és kikerülve elhagytam a Kételyt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: jeremy_zs
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 182
Regisztrált: 2
Kereső robot: 24
Összes: 208
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.2361 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz