Úgy érzem néha már, hogy mindent titkot láttam,
Két lábbal köztetek, a pusztulásban jártam!
Térdemig ér a kín a vér és a fájdalom!
Istenem hozzád szól most könyörgő sír-dalom!
Ezernyi kérdést hozzád fogalmaztam,
Miért kell itt élnünk, miért e pokolban?
A Magyar nem való egy pusztuló földre,
Ha most szét tekintek, kezem szorul ökölbe!
Emelj magadhoz, ragadd ki a népemet!
Tedd meg ezt akkor is, ha nem keresed kedvemet!
Magyar vagyok, öröktől fogva éltem…
A szívem rég bátor volt, a haláltól sem féltem!
Most, édes Istenem, arcod fordul tőlünk el,
A népünk haldoklik, kiálts reánk: - Ébrej fel!
Két kézzel markolok a rögök között magamba,
Befordult országunkat saskarom kaparja!
Saját magát eszi meg a népem! Kérdem én:
- Miért engeded ezt és hol marad a jó remény?
Remegve járok köztünk, csak te tudod, félek!
De mivel Magyar vagyok, amíg élek, itt élek!