Ogepottarioban történt az eset. Ragyogó délelőtt volt, a tavasz első délelőttje, s a téli esőzések monoton hangjától mélységes álomba szenderült természet végre újból felöltötte az élet palástját, s minden ház ablaka szélesre tárva pihent, hogy a tél áporodott levegőjét prédaként nyújtsa a szobákba szökő tavaszi szellőnek.
Egyszerű házak voltak ezek, törékeny fa kunyhók, s némelyikük már üresen ácsorgott, hiszen a lakosság nagyobb része az 1828-as járvány idején elhagyta a falut, s felköltözött a városokba, ahol magukra öltötték a polgári élet hazug cicomáját, s mint vízcseppek az óceán vizében, eggyé váltak a tömeggel.
Néhanap volt ki vissza-visszajárt, ilyenkor mindig ünnepségeket rendezte hangjukból kiszűrődő szomorúság elárulta őket. Mindenki tudta, hogy a városok nem egyebek, mint nyüzsgő koporsók, s a bennük nyüzsgő embertömeg a férgekhez hasonlatos. Férgek lettek mind, az Élet tetemében kószáló élősködők.
Egy napon, március elsejének napján, Jorge Falcucio, a falu tiszteletbeli bolondja izgatottan, lihegve sietett föl az Ogeppo tóhoz vezető ösvényen.
Szegényes ruházatából csurgott a víz, beszélni próbált, de a szavak minduntalan összeakadtak szájában, s csupa értelmetlen mondat hagyta el azt, az emberek pedig jót mulattak rajta, s csak tréfának vélték Jorge erőlködését. Kinevették őt.
Miután megunta a hiábavaló beszédet, hasra vetette magát, mint a macska, mikor lesből vadászik az egerekre, s kezével erősen megszorított egy fadarabot.
Csak feküdt a földön, s keze görcsösen szorította a fát, így az emberek azt hitték, valami baja történt, s mikor ki akarták tépni kezéből, Jorge felugrott, zihált és lihegett, majd a homokba szúrta a botot s nagy igyekezettel rajzolni kezdett.
Lassan bontakozott ki a figura, hiszen Jorge nem volt egy rajzművész, de pár perc elteltével látni lehetett egy furcsa, görnyedt hátú alakot, aki kezeiben tartott egy-egy emberi fejhez hasonlatos valamit. S a rajzolt alak nem volt más, mint Javonzsá, a vihar és a tavak ura, a régi mitológiákból! Nagy derültség támadt!
Többen hangoztatták, hogy csoda történt, hiszen Jorge megtanult olvasni, s most a régi regékből emlékezetében megmaradt isteneket rajzolja a homokba, s próbál okosnak látszani, s fenyeget, mindenkit megpróbál bevonni ostoba játékába. Miután Jorge látta, hogy nem érthet szót az emberekkel, csalódottan a földhöz vágta a botot, s visszarohant a tóhoz. Az emberek pedig estefelé összegyűltek a kocsmában, s hangosan kacagtak tovább Jorgén, ittak, nevettek, s végül agyukat elhomályosította a részegség párája. Talán éjjel egy óra lehetett, mikor a kábulat mocsarában fuldokló fejek mind felriadtak a hirtelen támadt viharra, s az ablakokon át nézték, amint a pálmák földig hajolnak az orkánban.
Mintha elveszett volna a tavasz, s helyébe a tél rideg világa visszacsorgott volna az évszakok medréből. Először csupán néhány háztetőt sodort magával a szél, később a járművek, s néhány szerencsétlen, kint rekedt halász is áldozatául esett Javonzsá tomboló dühének. Jorge egy barlang mélyén várta a vihar végét.
Nagyon fáradt volt már, s dacára az ítéletidőnek, mély álomba szunnyadt.
Hajnalban egy vidám kis napsugár szökkent be a barlangba, s bemászott Jorge szemhéja alá. A férfi fölkelt, s reszketve a félelemtől, lassan kilépett a fényre. Óriási döbbenetére, se híre, se hamva nem volt sem a falunak, sem a lakosságnak. Sétált csak magányosan, s arra gondolt, talán jobb bolondnak lenni, mint épeszűnek. Talán a bolondság maga az Élet, hiszen mindenki odaveszett, csak ő nem. Sétálgatott néhány órát a romok között, aztán a közeli erdőségek felé vette útját. Azt beszélik, azóta is ott él, s ha véletlenül egy idegen megpróbálná megkeresni nyomát, Javonzsá azon nyomban pusztító vihart bocsát Ogepottario hajdan volt területére. Talán így is van, mert attól a naptól kezdve, ember nem merészkedett az erdők közelébe sem.
Tisztelet a bolondoknak!
|
Online látogatók:
Látogató: 150
Regisztrált: 2
Kereső robot: 27 
Összes: 179
Jelenlévők:
