Küllők nélkül,
nesztelen,
sötét zugokon,
vagy épp a fény
ölelő karján,
ott van,
s szakadatlan
forog,
óriás-karként,
szélnek eredve,
az idő
nehézkes,
fémből
szőtt kereke.
Ezerszer nézett
rád a nap,
s ezerszer toltad
a bámuló
arcokról
szálló
mosolyokat,
míg ingák lógtak,
pergő
homokszemcsék,
s elnyílott
fölötted a rét,
mohák
ülik már
az őszbeborult
magas
hegyek tövét.
De még
visszanézel,
tekinteted távol,
emlékedben
még él,
s érzed,
te is hiányzol,
remélni remélsz,
a mosoly
már halott,
alant
a friss hantra,
az idő
zöld
koszorút rakott.