Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Belepisiltem a Balatonba!

, 976 olvasás, quentin , 48 hozzászólás

Paródia

De én legalább őszinte vagyok és megmondom.
A halak viszont egy kicsit berúgtak a közvetlen környezetemben, mert a szervezetemből távozó nem csekély mennyiségű folyadék 100%-ban söralapú volt, pedig eme remek nedű bevitelére délelőtt 11 óra 10 perckor, azaz csurizás előtt uszkve 2 órával mákszemnyi fedezetem se volt, ugyanis nem tartottam be az aranyparti aranyszabályt.

Hogy mi is ez az aranyszabály? De hiszen minden útikalauz ezzel kezdi… tessék? Nem, nem a "jegyeket, bérleteket ellenőrzésre kérem"-re gondoltam, az másik tészta, vagyis másik kalauz. Kis, okos könyvecskékben, kiadványokban írják a nagyokosok, hogy "strandokon mindig vigyázzon az értékeire!" Kérem szépen, én ezt félreértettem! Azt hittem az erkölcsi értékekre kell figyelnem és így is tettem. Például eszembe jutott az a szép idézet koszorús költőnktől … /nem a Nyomasek Bobó, maradjál már!/ … a Petőfi Sándortól, aki egy férfi – ezt azóta tudom ilyen magabiztosan, hogy egy műveltségi vetélkedőn kérdés volt valamely külföldi tulajdonú kereskedelmi csatornán - … hogyaszongya: "Ezután is jó légy Morzsa! Kedvet ne kapj a tyúkhúsra"! Mondogattam is magamnak ezt a jó tanácsot… és tényleg igyekeztem is odafigyelni, hogy ne figyeljek oda a tyúkhúsra… se combra, se mellehúsára, pedig rengeteg rohangált icipici bikiniben a parton. Csak miközben épp az erkölcseimre vigyáztam - lenyúlta valaki a pénztárcámat a strandon őrizetlenül hagyott kistatyómból és emiatt negyed tizenkettő előtt öt perccel a tőzsdei mutatóm lesüllyedt a béka popsijához és felfüggesztették a forgalmazást.
Nekem.
Merthogy nem hitte el az eladó az étteremben, hogy én majd átutalással fizetek. Röviden és velősen közölte, hogy tőle akár éhen is dögölhetek. Ez nekem rosszul esett! Egyáltalán nem kicsit, hanem nagyon!
Ráadásul koldulásban és kuncsorgásban is tök béna vagyok és az erkölcseim miatt a testemet se szívesen árulom. De tényleg. Pedig biztos lenne rá vevő, de nem is tudnék odakoncentrálni önmagam átadására, mert ordenáré éhes vagyok. Az meg mégiscsak roppant ciki lenne, ha mondanám az aktuális nőnemű vevőjelöltnek, hogy előtte vegyen nekem kaját, különben nem bírom a hajtást szuflával, ugye? Ugye bizony!

Megfigyeltem valamit. Ha előtted esznek, akkor még éhesebb leszel, hiszen nincs rá pénzed.
Szörnyű!
Ráadásul legalább a kaja egyharmadát ott hagyják az asztalon.
Most egyek abból?
Hógyisne!
Nem vagyok én malac!
Viszont az, hogy ígyis-úgyis megmarad a kaja jelentős része – ez szöget ütött a fejembe! Gondolkodni kezdtem, aztán szereztem 100 félliteres üres műanyagpoharat és a balcsivízzel megtöltve kitettem melegedni a partra. Egy kartonpapírra meg odaírtam, hogy "ne nyúlj hozzá! magántulajdon!" Ezt követően írogattam még gyermekeim A4-es rajzlapjaira, hajtogattam egy kicsit, szereztem egy original műanyagvillát és elhatároztam, hogy enni fogok. Még szerencse, hogy a filcek is a rajzlapok mellett voltak, így jó nagy betűkkel magamra írtam, mellmagasságban, hogy youtube. com és szépen bementem az étkezők által elfoglalt asztalok közé. Első áldozatomnak egy négyfős hölgytársaságot választottam, akik épp helyet foglaltak a kerthelység szélén.

- Helló – köszöntem illedelmesen és minden különféle magyarázkodást mellőzve szépen, komótosan elkezdtem a villára szurkálni a sült krumplijukat. Kettőt minden tányérból. Komolyan mondom, szólni se tudtak. Megettem kétvillányi, azaz nyolc darab rósejbnit, aztán a legmeglepettebb arcú hölgyhöz fordultam:
- Vágnál egy falat husit, kedves – kértem igazán negédesen. Sűrű pislogásba kezdett, a másik három meg intenzív vihogásba.
- Kandi kamera? – kérdezte bizonytalanul.
- Nem, éhes vagyok. – válaszoltam és – miután nem vágott, úgy hiszem - teljes joggal a villámra tűztem az egyik szelet husiját és tulajdonképpen egészben a számba emeltem. Szerencsére igen termetes szám van, főleg ahhoz képest, amilyen kicsi vagyok. Most, hogy letagadtam a kandi kamerás felvetését tutira biztosak lett benne, hogy az … és filmezve vannak.
Az is világosnak látszott a mellemre pingált 2 szóból, hogy a netes megjelenés is garantált. Hagytak enni. Kicsit zavart, hogy ennyire semmilyen ellenállásba nem ütközök és úgy gondoltam, hogy beleiszok a sörükbe is.
Nagyon szomjas voltam, de miután senki emberfia se mondhatja rólam, hogy szemtelen, mértéktelen és/vagy igazságtalan lennék, így gondosan ügyeltem arra, hogy minden pohárból ugyanannyit, kb. a felét igyam meg. Eddigre a négy lány közül kettő szabályosan sírt a röhögéstől, ami csak felerészben volt annak köszönhető, hogy jelenésem előtt összekócoltam a hajamat, emiatt tisztára úgy néztem ki, mint Pumikli öregkorában és gondosan a hónaljamig húztam a fürdőnadrágomat, így érvén el az optimális optikai megjelenéstől némiképp eltérő összhatást. Tulajdonképpen úgy ettem-ittam, mint egy hörcsög. Mindkét pofámban volt kábé húszdekányi kaja, húsocska, krumplika és savanyúcska vegyesen. Ez egyáltalán nem akadályozott a sörivásban sem.
- Nem ülsz le? - kérdezte az egyik hölgyemény 2 besírás közepette. Ráztam a fejem /beszélni épp nem tudtam/ aztán pár másodperc múlva, kissé nehezen artikulálva ugyan, de verbálisan is válaszoltam:
- Így több fér! – nyamnyogtam – kidüllesztve a nem létező pocakomat, hogy mutassam hová. Ezen meg úgy heherésztek, hogy előre-hátra dülöngéltek a széken. Az egyikük meg a tangásított sortomat vizslatta árgus tekintettel hátsó beállításból és hangosan zokogott a röhögéstől. Én meg részemről jól laktam.
Közöltem velük, hogy "fözünm szpn" /köszönöm szépen/ és kisasszéztam az asztalok közül. Nagyon meg voltak hatódva. Szolid, de határozott taps kísérte utamat a többi asztalnál ülők részéről.

Lementem a strandra megnézni a műanyag poharaimat és megállapítottam, hogy a bennük lévő víz még melegedhet.
Épp vizsgálgattam a poharakat, mikor egy 12 éves forma legényke jelent meg mellettem és előadta abbéli kívánságát, hogy ők is szeretnének "beleevős műsort". Sóhajtottam.
– Persze, ingyen, ugyebár? – kérdeztem és közöltem, hogy a lányok fizettek érte. Gyanútlan üzleti partnerem odaadott 2000 forintot és közölte, hogy többet nem tud, mert ennyi a zsebpénze, de az apukájának ne mondjam meg. A szívemre tettem a kezem és közöltem, hogy becsszó, valamint, hogy 2 perc és ott vagyok.

Szerintem nagyon megdolgoztam a pénzemért. Egyrészt most többet ittam, mint ettem, mert momentán nem voltam már annyira éhes, másrészt így többet tudtam beszélni. A családfőn volt kb. 100 kiló súlyfelesleg, de megdicsértem, hogy "mennyit fogyott" és hogy ne fogyjon tovább, csak akkor, ha megvan már a plasztikai műtét után felszabaduló4-5 négyzetméter bőrhöz az iparművész és a bőrműves, mert vétek lenne kidobni. Nem hiszitek el, de úgy röhögött, mint a cirkuszi bohóc, ha tortával dobálják. Már nem is tudom miket magyaráztam, meg ettem és ittam összevissza. Szegénykéimnek alig maradt elemózsia.

Időközben a strandon híre mehetett, hogy show műsor van, mert óriási tömeg gyűlt össze. Mikor épp kifogytam volna a mondókámból letelepedett a szomszéd asztalnál egy pár. Kigyúrt pasi, anorexiás csajjal.
- Csá, csumpitaz! – köszöntem rájuk vidáman.
- Te! – mondom a pasinak. Te aztán jól vagy tartva, fogadjunk mindig megetted a csajod elől a kaját. – kezdtem a barátkozást. Azért elsőre nem mertem rögtön beleenni a kajájukba, mert a kigyúrt krapeknak olyan bicepsze volt, hogy elsőre azt hittem, sárgadinnyét rejtett el a bőre alatt. Röhögött. A csaj bezzeg olyan pofát vágott, mint plázacica, ha lekési az árleszállítást. Aztán megkérdezte, hogy milyen alapon eszek bele más kajájába. Mondtam neki, hogy: engedélyem van.
– Na, ne mondjad már, bazmeg!- affektálta, erre előkaptam egy A4-est és széthajtogattam neki … /a lapot, ne már!/
A következő szöveg állt rajta:

"Ez 1 engedéj!
A tulajdonsának megengeggyük belejenni másnak a kalyályába mer ugyis ott szokják hagyni.
Nemszabad bántani őtet!
Azér mer szegény.
Sijófoki tanács"

Mellette meg egy kézzel rajzolt pecsét.

- Ez kamu, ez kézzel van írva. – közölte igen felháborodva, de erre megint előkaptam egy papírlapot és az orra alá dugtam: Ott rezegtettem előtte, közben pedig belenyúltam az ananászos csirkéjébe és az arcomba tömtem kábé a felét.

"Hivatalossan igazojjuk, hogy eromlótt a zírógép.
Az engedéj valódi!
Ténleg.
Sijófoki tanács.
/ a pecsétet a koléganö eltete vala hová?/"

- Na! – mondom, ugye, hogy valódi.
- Ez hülye! – mondta a nő és vonalakat húzogatott a feje felett. Amikor meg észrevette, hogy az ő táljából is eszegetek, akkor meg érthetetlen okból rikácsolni kezdett, hogy "beléd rúgok bazmeg" /a pasija meg – szerencsémre - vonaglott a röhögéstől!/
- Ühüm – mondtam és beleittam a sörébe.
- Teee! – üvöltött és úgy hozzám vágta a tálat, hogy nyakig ananászos, meg csirkés lettem. Felpattant és üldözni kezdett. Futni kezdtem előle és sikongattam, hogy: "Jajj, üldözik a szegényt!" meg, hogy "nem ér bántani!" Ez meg ott zörgött mögöttem a negyven kilójával, ahogy futás közben összeértek a bordái. Kétszer körbefutottam a teraszt, aztán a part felé vettem az irányt. A nő a nyomomban.
A tömeg lazán kocogva és röhögve utánunk. Komolyan mondom, a 6 Harry Potterben együtt nincs ilyen félelmetes jelenet – egy se.

Odaértem a műanyag poharaimhoz, felkaptam kettőt és nyakon öntöttem vele őnagyságát. Elejtettem az üres vízi fegyvert, lehajoltam - újabb kettő a nyakába, aztán – félelmetes harci kiáltás kíséretében újabb kettőt a közönségnek.
No, ezeknek se kellett több! Kapkodták a poharakat, aztán locsoltak mindenkit, akit értek. Gondoltam a felbőszült nőstény is megbékél, de nem.
- Vááá! – kiáltotta és nekem támadt. Épp úgy nézett ki, mint egy rondán lefogyott vámpír, amint iszonyú éhes és a legszebb vicsorával meg akar harapni. Elkaptam a csuklóit és épp hajolgattam a harapásai elől jobbra-balra, amikor észleltem, hogy a karkötője roppant ismerős. Onnan, hogy tegnap vettem a lányomnak ajándékba és délelőtt még benne volta a tárcámban.
- Ojvé – kiáltottam. Megvagy kis szarka! Tekertem egy jelentőset a bal kezén, aztán, midőn a háta mögé ért a keze elkezdtem magam előtt tolni, mint valami talicskás játékban. Virnyákolt egy keveset, hogy ne bántsam, én meg egész kijózanodtam.
- Honnan a karkötő csontika, he? – kérdeztem. Merre van a pénztárcám? Megmerevedett. Eddigre ideért a pasija. Nagyon ronda arckifejezése volt – közvetlenül a fején, de elég hamar megértette, hogy mizu. Értékeim visszaszolgáltatásra kerültek a retikülből, aztán delikvensek veszekedve elpályáztak, részemről pedig elvonultam pancsolni.

Most itt állok a vízben és brunzolok. Egész megéheztem a nagy izgalmak közepette.
Azt hiszem, most, hogy megint van pénzem, bemegyek egy jó étterembe és eszek valami finomat.
Rendesen fizetni is fogok.
Azt hiszem.
Talán.
Vagy inkább mégse!?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Paródia
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 0
Kereső robot: 12
Összes: 23

Page generated in 0.0416 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz