Tudod, még
el sem múlt
ez az őrült nyár,
mely
nem ad nyugvást,
mely nem hagy lepihenni,
pezseg, perzsel, bódit,
mert mit,
mit ér a vágy,
ha égigérő is,
ha csak zúg
az üres éjji igérettől,
és mit tesz a félelem,
mennyire öl,
ha lerajzolod bennem
a tél arcát
egyetlen lépteddel,
mely
távolra visz tőlem
a sziklás hegyeken át.
Tudod, még
el sem múlt
ez az őrült nyár,
benne árnyak sora
apró
vetületekben jár,
s még be sem értek
az őszök adta
csodás
gyümölcs-ízek,
rajtam máris
újra a tél ül,
s a hajamba markoló
hidegkezű szelek
halk dallama csendül,
…/magasló egek/…
pedig csak egyet lépsz,
és én
…/annyira szenvedek/…