Somuki, a vándor, ki végigjárta az elfeledett századok ösvényét, s mindeközben igen keveset szólt, mert bizony a beszéd és a szavak lehetnek gonosz fegyverek, egy napon megérkezett a Tizenkettedik Birodalomba, s mivel teste és szelleme is igen fáradt volt, leheveredett egy magányos fa árnyékába. Kémlelte a tájat, talán embereket keresett, bár valószínűbb, hogy a táj formáit igyekezett emlékezetének agyag falába vésni a látvány csalóka vésőjével. Hosszú, ősz haja finom selyemként ölelte körbe vállait, mintha egy nagy hóesés látványát kívánta volna megőrizni az eljövendő korok számára.
Az égi óceán vizén óvatos felhő-ladikok úszkáltak és Somuki megérezte: esni fog.
Fölkerekedett hát, s vándorolt tovább a Birodalom berkeiben, amikor is találkozott egy kicsiny fiúval.
"Szép napot apó!" - köszönt rá a gyerek.
"Neked is hasonlókat gyermekem!" - válaszolta Somuki.
"Honnan érkezett a Tizenkettedik Birodalomba?" - érdeklődött a fiú.
"Honnan érkeztem, s merre tartok, ezek mind fölösleges kérdések gyermekem!"
"Mégis, segíthetek valamit apó?" - kérdezte a gyerek.
"Köszönöm fiam, de nincs szükségem semmire. Ég áldjon, most folytatom utamat!"
"Ég áldja az apót is! Ég áldjon Somuki apó!"
Somuki meglepődött, hogy nevén szólították, megfordult hát, hogy beszéljen a fiúval, de mire hátra fordult, már nem látott senkit sem, csupán a sötét felhőket. Az ég zengeni kezdett, s eleredt az eső. Somuki elhevert egy hatalmas fa lombja alatt, mert olyan zivatar kerekedett, hogy képtelen volt folytatni útját. Álmában újra látta a fiút, de most nem szólt hozzá. Hajnalban a Nap fénye ébresztette, majd komótos léptekkel elindult a messzeség felé, s már nem látta azt a kicsiny sírt, mely a fák között árválkodott, mint szürke kavics a kopár hegytetőn.