II.
A talizmán
A Felemelkedés 2015-ik évében. Négy évszázaddal a "Meridan Szíve" eseményei előtt
1. A földműves
Thaniar vígan fütyörészve ballagott az úton. Minden oka megvolt a jókedvre: a gyomrát kellemesen melegítette a frissen elköltött reggeli, a nap biztatóan sütött, remek idő ígérkezett a munkához. A madarak már belekezdtek szokásos nappali koncertjükbe, a szellő kellemes akácvirág illatot sodort. Thaniar gondolatait most mégsem a természet buja életöröme kötötte le: sokkal inkább az a beszélgetés, mely előző este zajlott a szüleivel …
… Vacsora után az apja nem állt fel az asztaltól, hogy szokás szerint még egy utolsó pillantást vessen a háziállataira: a vemhes anyakocákra, a napi munkában kimerült lovakra, vagy a szorgalmasan tejelő tehenekre. Ehelyett kényelmesen elhelyezkedett a székén, s újra teletöltötte a fia és a saját borospoharát.
- Sheila! – kiáltott ki a konyhába. – Gyere be egy percre!
- Máris megyek, csak betakarom az ételt, nehogy a macska belekóstoljon. – szólt vissza anyja, s egy perc múlva jött is, a kezeit törölgetve.
- Ülj le te is, igyál velünk egy pohárral – intett neki az apa.
… Raynal Shagnaron, Thaniar apja, ötvenes éveiben járt, magas, szélesvállú termete, macskamozgása elárulta harcos múltját. Tizenkét évig szolgált a király seregében, száznagyi tisztségig vitte, majd a béke beköszöntével elhagyta a sereget. Vitézsége jutalmául nemesi rangot, egy tisztes gazdaságot és emberöltőnyi adómentességet adományozott neki az uralkodó. Renier azonban tudta, hogy az ajándék kötelezettséggel is jár: rendszeresen tisztogatta csatapáncélját, s a kétkezes kardjának élét sem csorbította az idő.
Feleségével, Sheilával a háború utolsó éveiben találkozott: egy fosztogató csoport fogságából mentette ki. Ahogy mondani szokás, szerelem volt az első látásra: s a háború végeztével Raynal páncél és kard nélkül, egy csokor virággal kezében kereste fel a lány szüleit. Az eltelt húszegynéhány év alatt egyikük sem bánta meg a döntését. Bár Sheila fölött is elszálltak az évek, arca megőrízte a kislányos báját, haja sem őszült: gesztenyebarna zuhatagként ömlött vállára, ha kibontotta. Fülének vonala elárulta, hogy egy csöppnyi elf vér is csörgedezik ereiben.
- Fiam- kezdte Raynal. – Húsz éves leszel hamarosan. Eljött az idő, hogy dönts a további sorsodról.
- Apám, én jól érzem itt magam. Megvan mindenem, szeretem a munkát, a gazdaságot és szeretlek benneteket is.
- Tudjuk, egyetlenem- szólalt meg az anya. – De azt is tudjuk, hogy a szived mélyén vágysz valami másra. Egy szülő megérzi ezt.
- Mi sem járunk csukott szemekkel a világban. Látjuk, hogy többre születtél annál, hogy életed végéig egy vidéki birtokon számláld a napjaidat. De hallgassunk meg téged is: mi az, amire titkon vágysz?
- Tanulni szeretnék- bukott ki Thaniar száján. – Többet szeretnék tudni a világról. Megtanítottatok írni, olvasni – de annyi minden van, amit még nem láttam, nem olvastam…
Az apa elmosolyodott.
- Minő véletlen… tegnapelőtt a városban találkoztam a mendori Kollégium igazgatójával … s minő véletlen, van egy szabad hely az akolítusok osztályában…
- Apa! Anya! Ezt komolyan mondjátok? De… mi lesz veletek? Hogy boldogultok nélkülem?
- Ne aggódj- szólt édesanyja. – Apáddal már mindent megbeszéltünk. A gazdaság jól jövedelmez, napszámosokat veszünk fel, boldogulni fogunk – és persze, téged is segítünk, amíg csak kell.
- A tanítás egy hónap múlva kezdődik. Amíg a napszámosok megérkeznek, még szükség lesz a munkádra, de utána készülődnöd kell. Sok szerencsét, Thaniar – állt fel az apa és keményen kezet rázott a fiával.
… A fiú gyorsan halad a munkával, a jól művelt földön kevés volt a gaz, s bőséges termés ígérkezett. Már a parcella közepénél tartott, amikor a sorok között egy különös, magasra nőtt növényre lett figyelmes. "Szépek a virágai, de mégiscsak gaz"- gondolta a fiú. Két kézzel megragadta és megpróbálta kitépni a földből. A gyökerek ellenkeztek egy darabig, majd hirtelen elengedték a talajt – a lendülettől a fiú a földre huppant.
A kezében tartott növény gyökerei között valami megcsillant. A fiú széthajtotta szívós szálakat, s egy ovális kő vagy fémdarabot emelt ki a földdarabkák közül. Lekaparta a rátapadt sarat, s megvizsgálta szerzeményét.
- Hmm… nem arany, nem is ezüst… a rúnák nekem nem mondanak semmit, de a peremre írt szöveg betűi is ismeretlenek. Valami dísz vagy ereklye – gondolta és a zsebébe süllyesztette a fémdarabot. Felvette a kapát és folytatta munkáját. Estére, mikor hazaért, már meg is feledkezett szerzeményéről.
… Éjfél múlt. A házban már rég elcsendesedett minden, csupán az éjszaka neszeit hordozta a hűvös szellő.
A tücskök hirtelen elhallgattak. A kutya, mely eddig halkan vonított a telihold felé, elcsöndesedett. Egy bagoly vitorlázott puhán, lustán a ház felé, mezei pockokra vadászva. A házhoz érve, mintha áramütés érte volna, vadul csapkodni kezdett és hanyatt-homlok elrepült az ellenkező irányba.
… A konyha falán, a szögre akasztott kabát zsebének mélyén halvány bíbor lüktetéssel izzott a talizmán.
2. Az akolítus
Theodusz magiszter dühöngött.
Az óra végét jelző gong hangja már rég elenyészett, a tanulók is mind elhagyták a termet, tisztelettudó meghajlással köszönve el oktatójuktól. A magiszter gépies bólintással bocsátotta el őket – a gondolatai a balul sikerült mutatvány körül forogtak.
A Kollégiumban hivatalosan nem oktattak mágiával kapcsolatos dolgokat, de tiltva sem volt a használatuk. A magiszter sem állta meg, hogy néhanapján egy-egy mutatvánnyal ne színesítse az asztrológia száraz óráit – no meg, hogy felriassza a hátsó sorban bóbiskolókat. Most épp a szimbólumokkal, csillagképekkel telerajzolt táblát szerette volna letöröltetni egy nedves szivaccsal. Intésére a spongya engedelmesen felemelkedett az asztali tartójából, a tábla felé lebegett – majd hirtelen önállósította magát és egyenesen a magiszter elé, az asztalra zuhant, krétaporos lével fröcskölve be talárját.
A tanulókba nevelt fegyelem és tisztelet nem engedett utat a hangos nevetésnek, de innen-onnan hallatszott a visszafogott kuncogás. A magiszter gyorsan úrrá lett megdöbbenésén, megragadta a renitens szivacsot, letörölte a táblát és folytatta az előadást. Dühének csak később, az üres teremben engedett szabad utat.
***
Sothos’ Akea, a vegytan professzora is nyugtalanul rótta a szobáját. Nem tudott napirendre térni a laboratóriumban történt kínos eset fölött, amely – attól félt- megingathatja azt a misztikus légkört, ami a szakrális kémia tudományát lengi körül.
Pedig csupán egy apró trükköt szeretett volna bemutatni, jutalmul a jól sikerült dolgozatok kiosztása után. A hamisarany előállítása látványos dolog, bár hasznossága csekély: az így kapott fém néhány perc múltán egyszerűen elillan, némi ózon és kénszagot hagyva maga után.
A professzor a tanítványok gyűrűjétől körülvéve egy ezüstérmét helyezett az átlátszó csészébe, néhány szemcsét szórt rá a tanulók körében csak "bölcsek kavicsának" nevezett eszenciából és elmormolta a transzmutációs litániát.
Nem történt semmi.
A professzor meghökkenve nézte a csésze alján pihenő ezüstérmét, majd erőt vett magán és újra, gondosan tagolva elsuttogta az igét – a legcsekélyebb eredmény nélkül.
- Azt hiszem, megbuktatom, aki ezt a hatástalan eszenciát készítette. Utánanézek és megkapja a magáét- jelentette ki határozottan, majd elbocsátotta a tanulókat.
A gond csupán az volt, hogy az eszenciát két nappal azelőtt saját maga állította össze.
***
Hanim Al’ Gen az őspark egyik eldugott padján üldögélt. Nem pihenni jött ide – egyedül akart maradni a gondolataival. Mint az ősi nyelvek szakavatott ismerője, a pergamentekercsek őre, rúnaelemzést és bibliográfiai ismeretet oktatott. Azok az apró varázslatok, melyekkel munkáját megkönnyítette, nem a nebulók elkápráztatására szolgáltak. Használatuk beleivódott a mindennapi rutinjába, s szinte meg is feledkezett róluk. Mindeddig, legalábbis.
Ma azonban cserbenhagyták a megszokott mágikus segédei. Az előadása közben nem ragyogott fel magától a rúna, amiről épp beszélt – kénytelen volt a mutatópálcáját használni. A táblára írt szavak sem rendeződtek át maguktól ábc-sorrendbe, sőt – szégyenszemre- az elkövetett helyesírási hiba sem javult ki.
A pontot az i-re az tette fel, amikor a kiterített pergameneknek engedelmesen vissza kellett volna csavarodniuk a tárolóbotra és becsúszniuk a védőburokba. Ehelyett valamiféle görcsös vonaglással összegabalyodtak, némelyik még az asztalról is leesett, majd elernyedtek, tökéletes káoszt hagyva az asztalon.
***
Magnat Aldamor, a Kollégium igazgatója elgondolkodva lapozgatta az asztalán heverő iratcsomót, a tanárai jelentéseit a különös eseményekről. Valami nem volt rendben az intézetben. Időnként a legegyszerűbb varázslatok is kudarcot vallottak, ugyanakkor más alkalommal (és ez volt a gyakoribb,) gond nélkül elvégezték feladatukat. Rutintalansággal sem gyanúsíthatta tanárait, mert szinte mindegyikkel előfordult efféle baleset az utóbbi időben – tekintett az iratcsomóra.
Ugyanakkor, magát a tanítás menetét tulajdonképpen semmi sem zavarta, az órák továbbra is rendben zajlottak, mindössze a professzorok óvatosabban bántak a szemléltető eszközeikkel és nem kockáztatták az esetleges kudarcokat.
- Kihívhatnám az Inkvizíciót, hadd vizsgálják ki az eseményeket – morfondírozott az igazgató. – Ám semmi sem utal arra, hogy démoni erők tevékenykednének az iskolában. Lehet, hogy csupán a mágikus mezők átmeneti zavara, vagy egy rendkívül erős, a környéken végrehajtott varázslat elszívóereje okozza a jelenségeket… Persze, az sem kizárt, hogy mégis az oktatók figyelme kalandozik el- mosolyodott el. – A tanulók között van néhány igen szemrevaló leányzó… s talán ideje volna szabályozni az alapvető öltözködési normákat is…
-Várunk – döntött végül Magnat. Az iratcsomót átkötötte és az asztala fiókjába rejtette.
***
Az iskolában, ahová Thaniart elsőéves akolítusként felvették, az élet folyt tovább. A fiú jól haladt tanulmányaiban, s nem figyelt fel arra, hogy bizonyos órákon a zsebében hordott talizmán enyhén felmelegszik. A lüktető bíbor fényt pedig végképp nem vette észre.
A furcsa anomáliák mindenesetre egyre ritkábban jelentkeztek, s egy napon végleg megszűntek. Azt, hogy ez a nap egybeesett azzal, amikor a zsúfolt utcán egy zsebtolvaj megszabadította Thaniart erszényétől, benne néhány ezüsttel és a talizmánnal – csupán egyvalaki tudta. Ám ő hallgatott.
3. A tolvaj
A várbörtönök nem abból a célból épülnek, hogy lakójuk jól érezze magát. Aquellus, a város egyik mestertolvaja persze tudta ezt, de más tudni és megint más a saját bőrén tapasztalni a cella nyomasztó sivárságát. Maga alá kaparta a padlóra szórt rothadó szalmát, s a nyirkos, salétromvirágos falnak dőlve rágódott sorsán. Hosszú és sikeres pályafutása alatt mindeddig sikerült elkerülni a közelebbi ismeretséget a fent említett intézménnyel, de most nem volt szerencséje.
… Aquellus a dokkok világában nőtt fel. Anyja valamelyik kocsmai bordély hátsó szobájában szülte meg, hogy azonnal túl is adjon rajta. Ötéves koráig a városi árvaház sivár szobáinak volt lakója, s amikor megszökött onnan, nem hiányolta senki. Apját nem ismerte, valószínűleg egy átutazó hajó matróza lehetett, akinek fogalma sem volt a fiú létezéséről. Valószínű, hogy ha meg is tudja, egy vállrándítással tette volna túl magát a dolgon.
A kikötői világ kegyetlen azokhoz, akik nem tudnak alkalmazkodni az íratlan törvényekhez, de a ravaszabbak kitűnő vadászterületet találhatnak maguknak. Aquellus ( a nevet saját maga választotta, egy mélytengeri kereskedőhajó tatjára vésve látta ezt a szót) ravasz volt és alkalmazkodó. Rakodást vállalt, üzeneteket továbbított, férfiakat követett észrevétlenül, féltékeny feleségek megbízásából. Ismerte az alsóváros titkait, búvóhelyeit, rejtett átjáróit, értette az egyszerű emberek primitív gondolkodásmódját, s azt is megtanulta, hogyan fordíthatja mindezt a saját hasznára.
Tizenöt éves volt, amikor véglegesen elkötelezte magát a zsebmetszés rendkívüli ügyességet igénylő, de annál jövedelmezőbb foglalkozása mellett. A fegyvertára egyszerű volt, de hatékony: egy borotvaéles penge és néhány aranyszabály.
"Azonnal szabadulj meg az erszénytől. Azt felismerheti a gazdája- a pénzt soha."
"Sose lopj kétszer ugyanazon a helyen. Az őrség már résen lesz."
"Semmilyen személyes holmit ne tarts meg – ellened vallhat."
"A legfontosabb- mindig tartsd szemmel az őrséget, hogy ne kaphassanak el."
Az évek során a tolvajlást szinte művészetté fejlesztette. Sosem csípték fülön, senki sem gyanakodott arra, hogy a Tépett Vitorla kocsmárosának kifutófiúja kettős életet él, azt pedig, hogy valójában ő a vendéglő tulajdonosa is – csak a személyzet tudta. Mestertolvaj lett, aki nemcsak elemelni tudta a pénzt, de megforgatni is, úgy, hogy eközben nem keltette fel sem a városi inkvizítorok, sem az adószedők gyanúját.
A tegnapi nap is úgy indult, mint a többi. Lassan ballagott a Studiumok utcájában, a vásártér irányába, amikor felfigyelt az egyik akolitusra. A tanuló hanyagul, a kabátja övére kötötte apró erszényét – mintha maga ellen akarná kihívni a sorsot. Bár a kollégiumok látogatói ritkán dúskálnak a javakban, valami mégis arra késztette Aquellust, hogy közelebbről megvizsgálja az erszény tartalmát. Egy apró mozdulat a tenyerébe rejtett pengével, s a bőrzacskó máris gazdát cserélt.
… A fogoly elgondolkodott. Valahol itt kezdődtek a problémák- mintha egy furcsa bódulat szállta volna meg. Fittyet hányva a szigorú szabályainak, beosont a vásártéri forgatagba és egyik erszényt a másik után metszette le és süllyesztette bő mellénye rejtett zsebeibe.
Egy kéz nehezedett vállára. Lassan megfordult … és az őrjárattal nézett szembe.
- Nyugalom, fiú – szólt a tíznagy. – Semmi hirtelen mozdulat. Indulj előttünk.
Szavainak az alabárd előreszegezésével adott nyomatékot.
Az őrszobán szakavatott kezek motozták meg – percek alatt előkerültek a zsákmányolt erszények, s a fő bűnjel: a tenyérbe símuló penge. A következmény egyértelmű volt: egy fertályóra sem múlt el, mikor Aquellus mögött becsapódott a börtöncella ajtaja.
… A tolvajnak nem voltak illúziói. Súlyosat hibázott, s a város törvényei nem kíméletesek a bűnözőkkel szemben. Ha szerencséje van – feltéve, ha ezt szerencsének lehet nevezni- csak a bal kézfejét csapják le. Ha azonban bűnét súlyosabbnak találják, úgy meglehet, hogy a város életét egy újabb látványosság pezsdíti fel: a vérpadon zajló események mindig sok bámészkodót vonzanak.
… Súlyos léptek zaja verte fel az apátiából. Az őr megállt az ajtaja előtt, kulcscsomó zörgése hallatszott. Kattant a zár, nyikorogva tárult fel a rozsdafoltos ajtó.
- Kifelé! – mordult az őr. Aquellus botladozva indult előtte, felfelé a nyirkos lépcsőkön, az elkerülhetetlen végzete felé.
… Az őrszoba asztalán, egy kopott erszény mélyén lapulva, bíbor fénnyel felizzott a talizmán.
(folyt. köv.)
|
Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 4
Kereső robot: 16 
Összes: 83
Jelenlévők:
